R: csokikrém.
E: cevap, zöldségpüré, saláta.
Du: marék mogyi.
V: saláta, 1 sz. sajt.
Mozgás: fél óra séta.
Ma itt volt a munkaadóm, elég sokat beszélgettünk, és szóba került a boldogság. Érdekes, mert ma délelőtt éppen az járt a fejemben, hogy a "nagy boldogságot" várni vagy azt keresni merő időpocsékolás, hiszen közben letelik az élet. No meg, hogy tulajdonképpen mi is az a boldogság. És S. feltett egy kérdést magának: Mikor voltam utoljára boldog? És próbálta megválaszolni a saját kérdését. És ma este én is feltettem magamnak ezt a kérdést. Ha arra a bizonyos nagy-nagy boldogságra gondolok, arra az őszintére, mélyről jövőre, akkor 13 éve. Amikor a húgom kisfia megszületett. Ha beérem a "kicsi" boldogsággal, akkor ma, amikor E. mosolyogva ült az asztalnál, én vasaltam, ő pedig újságot nézegetett és énekelt magában.
Habár csak most kezdődik majd a java, jó döntés volt pszichológushoz mennem. Eleve, mert kibillentem abból a bizonyos nihil állapotból. Igaz, hogy negatív irányba, de ez is változni látszik. Mert ma már lelkiismeret-furdalásom is van. Fogalmam nincs, miért, de van.
Nagyon nehezen alszom el. Szó szerint napról napra egyre nehezebben. Fáradt a testem, de az agyam teljesen éber, mintha hatalmas adag intravénás koffeint kaptam volna. Mint egy felgyorsított fimben, úgy szaladnak benne a képek, a közelmúlt és a múlt történései, szereplők, kérdések, színek, illatok, érzések. Gyorsvonatként száguldoznak fel s alá, egészen addig, amíg már már majd szétrobban a fejem. Látom magam előtt szegény axonjaimat és dendriteimet, ahogy próbálják felvenni a ritmust, de már nem megy, szikráznak a posztszinaptikus membránjaim (anno a húgommal tanultam otthon, eü. szakközépebe járt). Megfordulok, próbálom leállítani a káoszt, közben törölgetem a könnyeimet. Ránézek az órára: fél 12. Aludni kell. Nem áll le a villódzás, közben egyre jobban zsibbad a bal arcom, a fülem már majd' letörik, elkezdi a bal tarkóm is. Forgolódok, szétrobban a fejem, az órán 3/4 1. Aludni kell... Igyekszem egyenletesen lélegezni és csak a levegővételre figyelni, lazítani, valami kellemesre gondolni. De az agyam önálló életet él, hevesen dolgozik tovább. Már nem nézek az órára, már nem érdekel, hogy hajnalodik. Aludnom kell... És a következő pillanatban megszólal az ébresztő... Fogalmam nincs, hol vagyok, csak valami iszonyú fáradtságot érzek. Aztán felkelek, gatyába rázom magam, elkezdődik egy újabb munkanap. És mosolygok, nyugodt vagyok és türelmes. Aztán a délutáni pihenőn bezuhanok az ágyba és viszonylag nehéz elalvás után beájulok egy órahosszára. Így kibírom estig, amikor a munkaidő végeztével minden kezdődik előről...
Facebook oldal: Boszorkánykonyha
