"A Bonyhád és Pécs között, a 6. számú főút közelében fekvő település közúton jól megközelíthető.
Dombay János őskori ásatásai itt hozták felszínre a "Zengővárkonyi Madonna" agyagszobrocskáját, amely a pécsi múzeumban látható.
Zengővárkonyt, Szent István pécsváradi alapítólevele szerint, az államalapító adományozta a pécsváradi bencés monostornak. Az Árpádok alatt villa Varkun, Warkun majd Varkony néven írják le. Lakói az apátság nemes jobbágyai, akik egyes feltételezések szerint túlélték a törökvészt. A debreceni kollégium könyvtárában őrzött dokumentum görög eredetűnek mondja Várkonyt, melyet a török elől menekülő görögök népesítettek be.
Egy Basilius nevű görög remete nevét viseli a falu fölött fakadó jóízű Balázs- forrás. A Tótok Szőleje határrész pedig Morvaországból idemenekült husziták emlékét őrzi.
A falu a török után is a pécsváradi apátsághoz, illetve jogutódjához, a Közalapítványi Uradalomhoz tartozott. A 443 lélek mintegy fele római katolikus, másik fele protestáns "kálomista" vallású. Ez utóbbiak egy nagyobb népességhez tartoztak a középkorban: Zengővárkony, Pécsvárad, Nagypall, Belvárd (Gyula), Váralja, Babarc, Mohács és Dél-Baranya ősi magyar népessége a török előtt magába foglalta a kalocsai, Tolna megyei és a felsorolt baranyai településeket is.
A Zengő-vidék magyarsága megőrizte ősi kultúráját és házassági kapcsolatait a Tolna megyei Sárközzel és Dél-Baranyával. Váradi Ferenc így írt az itteni "kálomistákról" 1896- ban: "A pécsváradi, várkonyi és nagypalli magyarság az ős eredeti magyar törzs ivadéka... A mohácsi magyar kálvinisták ruhaviselete csaknem teljesen megegyez a pécsváradi, várkonyi, nagypalli magyarok ruházatával."
Különösen a női viselet színpompás: a fiatal leányok pártája, a színes pántlikákkal, gyöngyökkel díszített "tornyos bársony" vagy a fiatalasszonyok főkötője, a flitterrel, islanggal díszített ternószoknya, rajta a más mintájú kötény. Mindezt élteti ma is a Zengővárkonyi Hagyományőrző Népiegyüttes. Régen leginkább a gesztenyeszüret idején találkoztak a sárközi és az itteni református fiatalok. Ezt a hagyományt eleveníti fel a páros években tartott Leányvásár, páratlan években pedig a Gesztenyeszüret a Zengő alján című program.
Zengővárkony kincseit először lelkipásztora, Fülep Lajos (1885- 1970) művészetfilozófus tárta az 1930-as években a magyar közvélemény elé. Fülep 1929- 1949 között volt a falu református papja.
A szelídgesztenyés erdőben, a Pécsváradra vezető úthoz közel nyugszik, végső akarata szerint, Rockenbauer Pál, a Tízezer lépés Magyarországon című honismereti tv-filmsorozat készítője." forrás
Ha minden igaz, Réka-patak a neve. Végigcsorog a falun, csobogásával megnyugtatja a testet és a lelket.
Felkeltem és arra gondoltam: mi lenne ha ma nem itthon reggeliznék. Hanem valahol máshol, mondjuk a közelben, a természetben. Fogtam a térképet: oké, legyen Zengővárkony. Nincs messze, voltam már ott, de most nem múzeumokba akarok menni, hanem reggelizni, és ha már egyszer ott vagyok, túrázok is kicsit.
Zengővárkony egy pici falu. Gyönyörű. Csöndes. Az emberek nagyon kedvesek, mindenki köszönt! Minden utcából ezer kis út nyílik, gyakorlatilag bármelyik útról bármerre elérni egy másikig.
Amikor indultam, hűvös volt, fújt a szél. Amikor odaértem és elindultam fel a dombtetőre, kisütött a nap és meleg lett.
Az egész falu teljes területén (!) minden egységesen és részletesen kitáblázva, nem kell iránytű vagy GPS, hogy bármit megtaláljunk.
A patakot egyáltalán nem érdekli, hogy létezik a civilizáció. Folyik a helyén, ha kell, az úton keresztül.
A túrajelzések is végig jól látszanak.
Rockenbauer Pál sírhelye.
Ahogy haladtam egyre feljebb, megláttam ezt a tisztást. Pontosan olyan volt, ahogy reggel elképzeltem. Jobb oldalon derékig érő fű, ezer és ezer színesebbnél színesebb virág, döngicsélő méhek, százféle kisebb-nagyobb repdeső bogár és csönd. végtelen csönd.
Tudtam, hogy ez az a hely, ahol elköltöm a reggelimet. Megkerestem azt a részt, ami szinte magához vonzott és letelepedtem egy vörös pók mellé. Persze tisztes távolságban.
Csak ültem ott a fűben, sütött a nap, fülembe hasított a csend. Csak a természet volt, a levegő és én. A távolban harkály kopácsolt, csiripelt néhány madár, a fűszálak vidáman zizegtek a tavaszi szellőben. Ha átmászott rajtam néhány hangya, hagytam, hadd folytassák útjukat. Így én is eggyé váltam a természettel, a része lettem, mint ahogy mindig is voltam (csak ezt a betondzsungelben hajlamosak vagyunk elfelejteni).
Elővettem a szendvicsemet, beleharaptam. Feltűnő volt az alufólia és a műanyag italos palackom ebben a környezetben. Kilógott belőle.
Amikor belaktam, feküdtem még egy kicsit a növények között.
"A híres zengővárkonyi szelídgesztenyés különösen júniusi virágzásakor nyújt felejthetetlen látványt. Az eredetileg 28 hektáros terület egy része pusztulásnak indult. A szelídgesztenyés erdő nagyobbik, keleti tömbjében az 1970-es években történet nagyobb pusztulás. De a Közmegye és más határrészekben azonban tovább virul a mediterrán fa. Szeptember-október a gesztenyeszüret időszaka. Eredetéről számos feltételezés maradt fenn: egyesek szerint őshonos, mások idetelepített kultúrnövénynek tartják.
Az eklézsia feljegyzéseiben az áll, hogy 1792-ben több olyan 85-90 esztendős öregember élt Zengővárkonyban, akiknek "ötöd ízig való attyok" is várkonyi lakos volt. Az öregek szerint a gesztenyést a várkonyi magyarok telepítették. A jelzett időben legalább 400 éves fákat találtak." forrás
És folytattam az utamat felfelé, mindig csak felfelé.
Száz meg száz növény simult a lábamhoz utamon. Ahogy ők sem engem, én sem bántottam őket. Csak néhány pitypang termésbóbitáit táncoltattam meg az egyre erősödő széllel. A többi növényt csak megcirógattam. óvatosan értem hozzájuk, nehogy megzavarjam őket a tavaszi ébredezésükben.
Ahogy haladtam felfelé, egy erdőbe értem. Tátva maradt a szám, annyira gyönyörű és nyugodt volt.
Elkövettem azt a hibát, hogy kevés vizet hoztam. Nem számítottam rá, hogy ilyen meleg lesz. Így hát tartottam egy kis pihenőt a patak partján, hűsítettem magam a jéghideg, kristálytiszta vizével.
És még egy vízesést is találtam!
Egyre jobban gyülekeztek a felhők. Feltámadt a szél és hűlni kezdett a levegő.
Találtam ugyan a kocsiban egy félig teli vizes palackot, de a víz már ihatatlan volt. Nem bírtam volna ki hazáig, így átugrottam Pécsváradra (1km). Ott megálltam az első kávézónál, kértem egy nagy pohár csapvizet és egy kapucsínót, azzal ettem meg a reggelire szánt második szendvicsemet.
Hazafelé (is) élveztem az autózást. A száguldozás itt mindenképpen kizárva: nagyon kanyargós, néhol szerpentines út vitt oda és hozott haza.
És a végére csak ennyi:
Facebook oldal: Boszorkánykonyha
.png)
