Fogalmazás: önálló leírás készítése. Az egyiktől -bocs- felfordult a gyomrom. (A gyerekek szabadon választhattak, miről írják.) Milyen a jövő iskolája? Hát a gyerekek szétverik egymást, a tanárt is megverik... És akkor ne mondd el a véleményed, mert megsérted a gyerek személyiségi jogait...
Barkácsoltunk is. Például 3D-s házat...
... és teás bögrét is.
Amíg dolgoztak és német téli dalokat énekeltünk, főztem nekik teát. (Az órát megelőző teljes szünetem ráment arra, hogy erre összeszedjem a dolgokat. Saját tea -kaptam-, saját cukor -a kávézókból mindig elhoztam-gyűjtöttem). Gyerek kérdez: Citrom nincs?!. Megkérem őket: mindenki csak max 2 cukrot vegyen, mert egyszerűen nincs több. Jönnek ketten is, hogy nekik nem jutott cukor. Hát ja, ha valaki nem tud 2-ig számolni és többet vesz... De ne mondjak véleményt, mert megsértem a személyiségi jogokat...
Tegnap délután Frei. :) Itt is köszönöm.
Ma -sok más mellett- ott állok egy gyerek mögött, aki egyszer csak lendíti a lábát és csak úgy belerúg egy társába. Mert neki épp úgy szottyant kedve. "Megbántam" a büntit (nálunk minden gyereknek van egy indián figurája, fején tollas fejdísz, egy toll repül le "rosszaságért", de ugye minden gyerek angyal, csak én vagyok hülye (mindenért), már várom, hogy holnap milyen becsmérlést kapok úgy általában azért, mert tanító vagyok és létezem..., jót nem tudok tenni...), de mindent egyszerűen nem tudok szó nélkül hagyni. Biztosan megsértettem a gyerek személyiségi jogait...
Tényleg nem szeretek a munkámról írni, mert lassan 99%-ban fegyelmezés és 1%-ban tanítás. Még kapok öleléseket a kicsiktől, jólesik, ha azt hallom, várják a német órát vagy hogy ez nagyon jó óra volt, de ezek a napi kis pillanatok eltörpülnek a folyamatos, idegtépő fegyelmezés, megbeszélés, nyomozás (ki volt, ki kezdte, ki mit látott...) mellett és amellett, hogy vannak gyerekek, akiktől napi szinten kapjuk az "utasításokat" arról, hogy mi a dolgunk, hogy hogyan kellene tanítani, hogy mi a gyerekek csicskái vagyunk (nem sorolom...). Végtelenül belefásult, csalódott vagyok, szörnyen belefáradtam........
Kis sztori a végére.
Én is voltam gyerek. Van egy húgom. Anyunak 8 órás munkája volt, apu buszsofőrként szinte sosem volt otthon, de soha, egyetlen egyszer nem mentünk iskolába reggelizés nélkül. Soha nem vittek kocsival minket suliba (sőt nem is kísértek, egyedül mentünk). Kulcsos gyerekek voltunk, a kulcsra magunk vigyáztunk a suliban. És minden (!) cuccunkra ráírta anyu a nevünket, a ruháinkba 1. és 2. osztályabn (ahogy előtte az oviban is) belehímezte a jelünket, később a monogramunkat.
Adott ma anyu lemosó rongynak való régi ezt-azt. A tekis törölközőt azonnal megismertem: az enyém volt, amikor kicsi voltam. És: benne a hímzett TT monogram. (Nekünk a suliba saját tisztasági felszerelést kellett vinnünk, saját törcsit, saját szappant.)
Advent? Karácsony? Egyszerűen nem érzem, hogy itt van, hogy közeledik...
Bocs, de annyiszor írod, hogy a gyerekek miket vágnak a fejedhez, durva. És a szülőkkel nem lehet beszélni, hogy ez azért nem így van? Bár gondolom ezeknek a gyerekeknek a szülei meg se hallanák vagy el sem hinnék, hogy az ő gyerekük ilyen. De miért kellene ezt eltűrni? (költői kérdés volt, tudom hogy kb. semmilyen eszköz nincs már a tanár kezében )
VálaszTörlésÉn is így csináltam, mint Anyud, egy korosztály vagy a gyerekeimmel. :) Nagyon szomorú olvasni azt amiről írsz, de barátnőmnek ugyanezek voltak a tapasztalatai, így örült neki, hogy tavaly végre nyugdíjba mehetett. :(
VálaszTörlés