Avagy ahogy Vonnegut mondaná: Így megy ez...
Nálam már évek óta tart ez, 2018-ban fergetegesen hozza a formáját. Olyannyira, hogy el kellett gondolkodnom azon, vajon mit tehetnék, vajon miért nem képes akár csak egyetlen napom is "normálisan" telni balszerencse, kellemetlenség, negatívum nélkül.
Először az úton figyeltem fel arra, hogy iszonyatosan ideges leszek, ha szuttyognak előttem, amikor nem indexelnek, amikor olyan közel előznek, majd elviszik a visszapillantó tükrömet (...). Nem ritka, hogy kiabálok, káromkodok, néha mutogatok is. Nooormális? Láttam, hallottam magam, és nem hittem el, hogy ilyen vagyok. Na de miért? Arra jutottam, hogy az ok: nem úgy folyik a közlekedés menete, ahogy elvárnám. Nem úgy, ahogy terveztem. Magyarul nem az én akaratom/véleményem érvényesül. Voltak, vannak és lesznek is balfék sofőrök, nem indexelők, szabálytalanul kikanyarodók, és igen, ezután is utol fogok érni szippantóst, traktort, kis baggert, amik szutyorognak 20-szal. Mivel ez nem fog változni, talán nekem kellene. Bizony. Mi lenne, ha hagynám, hogy azok a dolgok, amiken úgysem tudok változtatni, megtörténjenek. Mi lenne, ha nem véleményezném? Mi történne, ha nem a történésektől tenném függővé a kedvemet, a napom hangulatának az alakulását? Elkezdtem erre tudatosan figyelni. És láss csodát: ma nem káromkodtam a munkába vezetés közben, pedig már Mohácson kifogtam egy traktort meg egy baggert; nem előztem meg a faluban 40-nel tötymörgő kisbuszt, és lám, így is odaértem a célba, még csak nem is késtem; egy autós versenyezni akart, de nem mentem bele a játékba... És hazafelé végig egy teherautó után jöttem, 70-nel, de jó volt az úgy (kb 5 perccel értem haza később a megszokottnál).
Az emberi kapcsolatokra ugyanez jellemző. Figyeltem egy ideje, miért félek beszélni emberekkel, miért félelmetes bizonyos dolgokról beszélni. Aztán rájöttem: nem is ez a probléma. Hanem a reakcióktól félek. Mert talán nem egyeznek azzal, amit én mondanék az adott szituban. Először is nem árt para nélkül, halogatás nélkül, bátran belemenni egy beszélgetésbe. Aztán nem foglalkozni azzal, milyen a reakció. Lehet a másiknak is rossz napja, lehet totál más életútja-élettapasztalata, vérmérséklete. És más véleménye. Ettől nem kellene rosszul éreznem magam, akkor sem, ha a másik ordít, vagy nem azt/úgy mondja, ahogy szeretném, elvárnám. Megfelelni csak magamnak kell, senki másnak. Ma gyakoroltam ezt is, és most olyan időszak van, hogy gyakorolni is fogom még egy darabig.
Tényleg zajlik az élet, és nem úgy alakul minden, ahogy szeretném. De az is biztos, mert tapasztalom, hogy sok "rossz" dologról kiderül, hogy nem ellenem, hanem értem történik. Hogy ami az első pillanatban lesújtó, az kicsit leülepedve már lehetőség.
(Sok)Minden változik. Egyelőre nem írhatok róla, de hamarosan igen.
Suli cicák:
Holnap ballagásra megyek, az egykori kis németes tanítványaim már ballagnak... A volt kollegáknak sütöttem ma egy
Bounty-t (A., ha ezt olvasod, ne áruld el a meglepit, kérlek!).
Mindkét nap:
R:
keto kávé
E: keto kávé
V: vajas-paprikás
kenyér
