Amikor odaértem anyuékhoz, leállítottam a kocsit és nem tudtam kivenni a kulcsot, annyira remegett és olyan hideg verítékes volt a kezem... Angyalok serege volt akkor ott velem, megemelhették a kocsimat és áttehették a saját sávomba. És megkopogtatták a lelkem és az józanész maradványom kiskapuját, hatalmas, hófehér, ölelő szárnyaikkal egy pillanatra megdédelgettek; megmutatták, hogy vannak, hogy itt vannak, csak legyek erős, tartsak ki, ők segítenek, vigyáznak rám. Attól a pillanattól kezdve befejeztem az őrültködést. A száguldozást is a felelőtlen előzésekkel együtt.
November volt. Negyven éves elmúltam, de egyre jobban féltem az emberektől. Dr S. arra kért, vezessem két hétig a szociális kapcsolataimat, írjam le egy füzetbe, kivel, mikor, hogyan találkoztam. Három nevet tudtam felírni. Én, aki régen kórusban énekeltem, aki gyerekeket tanítottam, szülői értekezleteket tartottam és előadást a megjelenésre váró könyvemről, egyre inkább rettegni kezdtem azoktól a szituációktól, amikor nem lehettem egyedül. Féltem attól, hogy kérdeznek, hogy nem tudok reagálni. Ideig-óráig sikerült néha megerőszakolnom magam és találkozni emberekkel, de nagyon szenvedtem.
Beszélgetések. Nem virtuálisak. Élők. Szemtől szemben. Amikor látod a másik arcán a reakciókat, amikor azonnal kell reagálnod. Nem lehet olvasatlannak jelölni, nem lehet majd holnap válaszolni. Fogalmazni kell, tudni, mit akarsz. Reagálni. Másképp egy felnőttnek, másképp egy anyának, másképp egy ismerősnek. Vannak fantasztikus kommunikációs készséggel megáldott emberek. Sokszor irigylem őket, mert bárkivel, bármikor, bármilyen helyzetben, azonnal fantasztikusan megtalálják a hangot. Lehet, hogy ez a természetes, de nekem ez sosem volt egyszerű. Talán azért nem, mert mindig "kevésnek" tartottam magam, "nem elég jónak". És meglehetősen magasak voltak az elvárásaim elsősorban magammal szemben, de másokkal szemben is.
Beszélgetések. Ez jellemezte az egyik novemberi hétvégét. Találkozás sok régi ismerőssel. És néhány rokonnal. Mindenszentekkor így megy ez. De tudtam, így "készültem". Azzal, hogy nem készültem. Hagytam, hogy történjenek a dolgok. És nem elemeztem utána magam, hogy a francba, túl hangosan beszéltél; a fenébe, ott és akkor mondhattam volna valami frappánsabbat is; ú, hogy az a, neki jó napot helyett sziát kellett volna mondanom... És nem játszottam meg a friss és fitt, szörnyen kedves nőcit, mert már tudom magamról, hogy alapból is kedves vagyok és hogy bárki, aki ismer, tudhatja, hogy nem vagyok a legjobb passzban (előfordul ez mindenkivel), és nem ismerek olyan embert, aki mindig friss és kipihent. Jogom van fáradtnak, kisírt szeműnek, szomorúnak lennem. És láss csodát: nem evett meg senki. Pedig sokakkal találkoztam, beszéltem. És örülök, hogy láttam régi ismerősöket, mindenkivel azonnal volt -a temetőn kívül is- közös téma, és még mosolyogni sem esett túlságosan nehezemre.
De nem voltam jól. Amíg november elején a pszichológussal való találkozás előtt egy légynek éreztem magam, ami beleakadt egy erős pókhálóba és csak riadtan kapaszkodott a fonalakba és figyelt, a következő megbeszélés után már egy olyan légy voltam, ami iszonyatos kapálózásba kezd a hálóban, hátha kiszabadul. Aztán ez a légy teljesen belegabalyodott a ragacsos hálóba és napokig csak hulla fáradtan ült, gondolkodott. De közelgett a pók, és a légynek el kellett döntenie, csemege lesz-e belőle, avagy átgondolja még egyszer az egészet és szépen, lassan, ügyesen kibontja magát a veszedelemből.
Az addigi megszokottal ellentétben nem voltam képes minden nap írni magamról. Mert egyszerűen nem ment. Legtöbbször a puszta létezés is nehézséget okozott. De azt tudtam, hogy bármennyire fáj, bármennyire nehéz, akkor sem dugom a homokba a fejem, többé nem. Dr S. megmondta, hogy nem tudom megúszni a fájdalmat, ami a változtatással jár. Tudtam: fölösleges bármit is halogatni...
(...)
.png)
