Kiegészítés a BBG-hez (Kayla Itsines program)

forrás: pinterest

Kayla Itsines 13 hetes programja itt

Megtalálsz a Facebookon is: Boszorkánykonyha

Szerda (Ausztria 14/10.)

Az új alvásterápia jól működik, viszont így a 9. folyamatos munkanap után már kezdek fáradni. Ma reggel hallottam egy pillanatra az ébresztőt, de valószínű, hogy kinyomtam, az pedig bizonyos, hogy visszaaludtam. A felkelés idejét úgy raktuk össze a doktornővel, hogy simán beleférjen reggel az edzés bemelegítéssel, nyújtással, tusolással és a reggeli rutinok. Mivel ma egy órával tovább aludtam, meglehetősen csisszesre sikerült egy pillanat alatt kigondolnom, mi fér bele és mi nem. Egyet tudtam: az edzésnek meg kell lennie, nem halasztom délutánra, mert akkor bármi közbejöhet. Tegnap "beszéltem magammal" ez ügyben. Megbeszéltük, hogy nem hagyok ki edzést. És azt is, hogy vagyok már olyan jól lelkileg, hogy képes legyek megcsinálni egy napi adagot teljes egészében, kifogások, sajnálkozások nélkül és úgy, hogy nem a könnyített verziót nyomom. Még közben sem. Még a végén sem, amikor pedig már nagyon fáradt vagyok és alig kapok levegőt és ég, izzik minden izmom. Mert csak azt hiszem, hogy nem bírom tovább. A test -az enyém is- iszonyat sokat bír, sokkal többet, mint sokszor gondolnám, csak néha már előre eldöntöm, hogy nem vagyok rá képes, hogy a három kör helyett elég lesz a kettő is; néha már edzés előtt megfogalmazódik bennem, hogy na, majd az ötödik, utolsó körnél már olyan fáradt leszek, hogy jó lesz oda a modifikáció is, hiszen az is mozgás. Előre legyártott és bemagyarázott kifogásokkal nincs sok értelme az egésznek. Így tegnap elhatároztam: mától nem gondolkodom. Csak csinálom. A normál verziót. Nincs könnyítés, nincs "csak egyetlen burpee-t lecsípek"- gondolat. Munka van. Gondolkodás nélkül. Persze nagyon nehezek az edzések, pihenek közben, de ez nem tilos. A lényeg az, hogy önmagamhoz képest legyek a legjobb, hogy -ha pihenővel is- megcsináljam az előírt adagot, mindegy, meddig tart.

Már az 5. hétnél tartok, ma egy új edzés volt: maxok és Metis. Squat max, 5 perc szünet, push-up max, 3 perc szünet, Metis.

A Metis 2. körénél már minden erőmet és lélekjelenlétemet össze kellett szednem. Az a 25 burpee rengetegnek tűnt.. A climbersnél már alig bírtak el a karjaim, annyira égtek az izmaim, hogy majdnem kicsordult a könnyem a fájdalomtól. De tudtam, hogy a fájdalom ideiglenes. A 3. kör előtt elég sokat kellett pihennem, de amikor elkezdtem az utolsó etapot, már kikapcsolt az agyam, csak arra koncentráltam, hogy el tudjak számolni 3-szor 10-ig. És kibírtam. Túléltem. Most este van, de nehéz tartanom a karjaimat a gépeléshez...

Pár percem maradt letusolni, aztán pontban 8-kor lent voltam E-nél.

R: 1 kornspitz vajjal, kávé, tea

Az áprilisi hó 9 nap után nem hullt ma tovább. Reggel a konyhaablakból a sövény mellett látszott csak egy kis fehér csík. (És a Grössenberg ott a távolban! Harmadik éve nem tudom megunni a látványát.)

E: sült kolbász, zöldség.

Én hamar bekapom a kajámat mindig (sajnos nagyon gyorsan eszek), de megvárom, amíg E. is befejezi az övét. Kész volt a kis pulcsim, de nem tudtam összehorgolni az elejét és a hátát, mert fogalmam nem volt, hogyan kell levenni a tűről. Eddig horgolótűvel oldottam meg, de az most nem jött össze, mert túl szűkre záródott úgy az utolsó sor. Már harmadszor szedtem vissza a zárósort, amikor betoppant E. lánya, S. Tényleg csak jött és ment, de én közben lecsaptam rá.

- Tudsz kötni?
- Kötni? Áááá, nem!
- Nem tudod véletlenül, hogyan kell a záró sort lekötni?
- Ja, azt tudom!

És már pattant is fel és mutatta. Roppant egyszerű, de magamtól sosem jöttem volna rá.

Irtó sok időbe telt, amire megkötöttem a két oldalnak a lezárást. Életemben először csináltam, nem is csoda. De nagyon cseles kis technika és tetszik, legközelebb már biztosan jobban megy majd. Summa summárum: elkészült a pulcsika :)

És a délutáni séta (3/4 óra) után fél 6-kor elkezdtem egy újabb dolgot:

V: rántotta (1 tojás, 1 sonka, 1 sajt, 1 ek kókuszzsír), saláta

.........................................................................................

Már két megrendelésem van pulóverre. Egy Ausztriában, egy otthon. Sapit is szívesen horgolok, ha valakinek szüksége van rá.

Facebook oldal: Boszorkánykonyha

Bölcs

"Reggel, elindulván a világba utcai ruháival együtt mindenki magára ölti a páncéljait is. Eleve védekezni akar mindenféle tüske, bántalom ellen. De mekkora öröm, ha valaki olyannal találkozunk, akinek jelenlétében legalább páncéljaink egy részétől megszabadulhatunk! "

(Lázár Ervin)

Facebook oldal: Boszorkánykonyha

Megjegyzéses 12

(1. rész itt)

(2. rész itt)

(3. rész itt)

(4. rész itt)

(5. rész itt)

(6. rész itt)
(7. rész itt)
(8. rész itt)

(9. rész itt)

(10. rész itt)

(11. rész itt)

Nehezen teltek a napok Ausztriában. Az alváshiány, a stressz, a gondolataim szűnni nem akaró harca a fejemben egyre rosszabb állapotba vittek. Az sem segített, hogy kint senki nem tudott semmiről. Mivel még év elején elhatároztam, hogy nem viszem ki a magánéletemet a munkahelyemre, abban a hitben voltak, hogy együtt élek G-ral, minden szánsájn, hepi. E. napi szinten érdeklődött, kérdezett G-ról, kettőnkről, a fejében már az esküvőnket tervezgette és erről gyakran beszélt is nekem. Ha kérdezett, válaszoltam: mintha együtt lennénk, mintha együtt élnénk. Mivel még mindig magam sem tudtam, van-e helye az életemben G-nak, nem akartam még bonyolítani a dolgot.

Ahogy ősszel egyre rövidülnek a nappalok és hosszabbodnak az éjszakák, bennem úgy csökkent az elviselhető napok száma és nőtt a lelkemben a sötétség. Az október határozott lejtőnek bizonyult. Dr S. kérdései is egyre fájóbb pontjaimon érintettek, olyan dolgok is szóba kerültek, amiket mélyen eltemettem magamban, olyanok is, amiket legszívesebben kitörölnék az életemből. Csak ültem ott a teremben. Valahol éreztem, hogy most fel kell adnom és el kell engednem ezt az egész végeláthatatlan harcot, mert elfáradtam. Fel kell adnom, hogy kapaszkodom a múltba és az elképzelt jelenbe, el kell felejtenem, hogy állandóan a jobb és szebb holnapra, a csodára várok. A múlt elmúlt, nem mehetek vissza, nem változtathatom meg. A jövő rejtély. Csak a most van, és nekem most már elegem van saját magamból, abból, ami lettem, abból, hogy állandóan valaki másnak akarjak fontos lenni, hogy mindig valaki mástól elismerést várjak, szeretetet és megbecsülést; belefáradtam a megfelelésbe, az újabb és újabb próbákba, a küzdelembe, hogy valakinek fontos legyek és hogy végre én is úgy érezzem, különleges, egyedi és pótolhatatlan vagyok. Csak ültem ott, válaszoltam a kérdésekre, egyre inkább kinyitottam a lelkem titkos rekeszét és belenéztem: kezdtem felfedezni önmagam. De egyelőre a rekesz tele volt mindenféle lim-lommal, sok volt a kacat, az ismerős és ismeretlen holmi, nem láttam benne rendszert, egyszerűen semmit nem láttam benne, csak szerettem volna, ha hamar, nagyon hamar rend lesz, mert ezt így kibírni képtelenség.

Valahol nagyon mélyen tudtam, de a tudatalattim legesleghátsó zugába elrejtettem ezt a gondolatot, hogy negyven évig én nem egészen én voltam. Soha nem tudtam kimutatni az érzelmeimet, nem tudtam beszélni róluk. Egész pici koromban is külön kegy volt, ha valakinek megengedtem, hogy hozzám érjen, megsimogasson, netán adjon egy puszit. Tüskés voltam, sokszor megközelíthetetlen. Miközben semmi másra nem vágytam jobban, mint hogy szeressenek. Képtelen voltam kimondani, ha valami vagy valaki bántott, de azt is, ha valami jó dolog történt és emiatt örültem vagy boldog voltam. Szerettem az áldozat szerepében tetszelegni, szerettem, ha sajnálnak, mert addig is foglalkoztak velem. Érdekes módon a pozitív közeledést mindig valamiféle „cselnek” éreztem és nem tudtam komolyan venni. Emlékszem, már általános iskolás koromban az volt a rögeszmém, hogy mindenki szebb, jobb, gazdagabb, értelmesebb, okosabb, tájékozottabb (…) nálam, hogy mindenkinek több joga van élni mint nekem. Így nem formáltam jogot semmire. És elszalasztottam rengeteg lehetőséget. Az én döntésem volt, senkit nem hibáztatok érte.

Az órák, a napok, az október elsuhant mellettem. Ahogy egyre mélyebbre kerültem lelkem ragadós pókhálójában, úgy zárkóztam egyre jobban magamba. A család, a környezetem egyre kevésbé értett, segíteni szerettek volna, de magam sem tudtam, hogyan tehetnék. Egyre szűkebbre zárult a fejem és a lelkem körül egy áthatolhatatlan páncél, már csak épp hogy átszűrődött rajta a külvilág.

Egyre gyakrabban előfordult, hogy csak álltam a lakásban és képtelen voltam megmozdulni. Az agyam kiadta az utasítást a lábaimnak a lépésre, a lelkemnek a továbblépésre, de a testem nem hallotta meg a parancsot és a lelkem is leblokkolt. Napokig nem voltam képes kimenni a lakásból, miközben úgy éreztem: a falak rám borulnak, lassan és biztosan szorítanak egyre jobban, egyre erősebben.

Szenvedtem. Kínlódtam. Megvadult méhkasként rajzottak a képek, a gondolatok a fejemben. Képtelen voltam tisztán látni, nem értettem saját magam, tele voltam kérdésekkel, kételyekkel, miértekkel, és csak nem akart enyhülni a nyomás: ezek a gondolatok szétfeszítették a koponyámat. Nappal is, éjjel is.

Dr S. a gyógyszeres kezelést ajánlotta. Én tiltakoztam ellene. Miért kerülnék egyik függőségből a másikba? Már miért ne tudnám önerőből megoldani azt, ami másoknak egy szempillantás alatt sikerül?

Még mindig találkozgattam G-ral. Habár minden nap megfogalmaztam és elhatároztam: elmondom neki, hogy ahhoz, hogy meggyógyuljak, hogy mindketten jobban legyünk, be kell fejezni ezt a „kapcsolatot”. Aztán sosem mondtam ki. Napok, hetek teltek el így, mardosott az önvád, nem tudtam elviselni magam, miközben hiányzott, mindig. Se vele, se nélküle nem tudtam elképzelni az életemet.

Őrületes energiába telt az egyik legrosszabb gondolatot elhessegetni a fejemből. Ugyanis egyre gyakrabban fordult elő az is, hogy arra gondoltam: ez nem élet így, semmi értelme, valahogy, akárhogy, csak eltűnni lenne jó, megsemmisülni, hogy vége legyen, örökre.

-  De hát miért vagyok így már hosszú hónapok óta? Miért nem tudom kimondani, amit gondolok? Miért nem tudok dönteni? Miért vagyok egyre rosszabbul?

-  Tímea, azért, mert maga társfüggő.

Utáltam ezt a szót. Utáltam, hogy Dr S. nem először mondja ezt nekem. Utáltam, hogy az „állapotomra” létezik egy határozott szó, egy jelző, egy kifejezés, ami amolyan lelki betegség. Utáltam, hogy ilyen vagyok, hogy ez vagyok, utáltam magamat, utáltam, hogy negyven évem alatt erre magamtól nem jöttem rá, utáltam mindent és ez a mérhetetlen utálat csak tovább mérgezte a lelkemet.

(...)

Megtalálsz a Facebookon is: Boszorkánykonyha

Kedd (Ausztria 14/9.)

Április 7-én ilyen szép havas reggelre ébredtem:

Edzés reggel: Freeletics 5. hét/1.: Dione

R: 2 vajas lenmag kenyér

Kilátás a földszintről:

E: saláta (jégsaláta, lilahagyma, snidling, só, tökmagolaj), párolt zöldség, hagymás-borsos karaj.

Délután fél óra séta.

V: 1 tojásból rántotta, pár falat főtt krumpli

..............................................................................................................................................................

Már csak ez a hetem van itt kint, pontosan öt nap. Ilyenkor már előveszem a naptáramat és kezdem kalkulálni az otthoni két hetet. Az otthoni 13 napból 5 már "foglalt". De ma csak azt lestem meg, hogy jönnek ki az edzések. Háááát... Ez a hét még "laza". Az első magyar héten elég húzós. A második otthoni héten pedig Hell week, ami annyit tesz: heti 3 edzés, de mindhárom napi 3 edzést takar. Ez leginkább egy mentális kihívás és iszonyat fárasztó lesz. Viszont arra a hétre várható a mensi is, így igyekszem majd okosan beosztani a dolgot, ha meg tolódik, akkor tolódik. 

Megtalálsz a Facebookon is: Boszorkánykonyha

Hagymás-borsos karaj

Két ek kókuszzsíron lilahagymát pirítottam.

Közben a főtt karajt vékony szeletekre vágtam, majd csíkokra.

Amikor a hagyma félig készen volt, rádobtam a húst.

Sóztam, erősen borsoztam, átsütöttem.

Facebook oldal: Boszorkánykonyha

Freeletics (cardio) 11. hét

Apollon itt

Max itt

Iris itt

Dione itt

Aphrodite itt

1. hét itt

2. hét itt

3. hét itt

4. hét itt

5. hét itt

6. hét itt

7. hét itt

8. hét itt

9. hét itt

10. hét itt

15 hetes program itt

Megtalálsz a Facebookon is: Boszorkánykonyha

Motiváció

"Mi ment meg? - az, hogy teszel egy lépést. 

Utána még egyet. 

Mindig az az egy lépés, mindig elölről..." 

Exupery: Bajtársak

Megtalálsz a Facebookon is: Boszorkánykonyha

Zenés meditáció estére (Dr. Domján László)

Facebook oldal: Boszorkánykonyha

Hétfő (Húsvét, Ausztria 14/8.)

Ma is hóesésre ébredtem. Esett csendesen, puhán. Húsvét hétfő volt. Ilyenkor itt amúgy is csendesebb a város. A havazás pedig csak növelte ezt a nyugalmat, csendet, lassabb volt minden. Holle anyó a naptár rossz lapját nézheti, mert itt egy hete folyamatosan esik.

Elkészült a legújabb pulcsika.

R: 3 vajas kenyér (saját), kávé.

(Amire elkészítem E. reggelijét és odakészítek mindent -ld. kis kép-, ami szükséges, már nincs humorom magamnak szépen vajazni...)

E: 4 kis répa, saláta, főtt tojás, sült karaj, sonka, főtt fokhagymás kolbász.

(Csak a felét tudtam megenni.)

V: ebéd maradék és sonkás-sajtos rántotta.

Ma a fejembe vettem, hogy valahogy meg kellene tanulni kötni. Mert a pulcsi, amit nemrég kötöttem, jó lett ugyan, de irtó sokat szenvedtem vele, végig mindent számolnom kellett és ezerszer átnézni szinte minden szemet, hogy jól csináltam-e. Az egyik patent rész nem sikerült, és hiába bontottam többször vissza, nem jött össze szépre. Reggelinél -amíg vártam E-re- elkezdtem valamit. És sehogy nem stimmelt az egy sima-egy fordított. Háromszor bontottam vissza és kezdtem az elejéről, amikor E. megette a reggelijét és kérte, mutassam meg neki a "művemet". "Beim Häckeln bist du die Erste, aber beim Stricken die Letzte"- mondta. Varázs szavak voltak ezek. Mert amikor visszavettem tőle a kötőtűt, ránéztem a kész darabra és megakadt valamin a szemem: totálisan hirtelen elkezdtem látni, melyik a sima szem és melyik a fordított. Eddig csak úgy kötöttem, annyit tudtam, hogy ha elöl veszem le a szemet, az a fordított, ha hátul, az a sima. És a nagymamám mondta, hogy látszik, melyik szem melyik, sőt ő el is nevezte a simát lánynak, a fordítottat fiúnak. Na most én is hirtelen megértettem, miért fiú és miért lány. És így, hogy megvan a "rendszer", számolnom sem kell, csak kötnöm. Nagyon régen fordult elő, hogy igazán örültem volna valaminek, de ez most ilyen volt. Mert most már bármit meg fogok tudni kötni, akár sapkát is. Mert rengeteget horgoltam már, de kötve el sem tudtam képzelni, hogyan jön össze. Wow: kötni is tudok :) nekem nagy dolog, mert ebben -is- kiélhetem a kreativitásomat.

És csak havazik, egyre csak havazik...

......................................................................................................................................

Egy éve Húsvétkor kérték meg a kezem. Habár azóta visszaadtam a gyűrűt, nem gondolok erre rossz szívvel. Majd a későbbiekben írok erről még.

Facebook oldal: Boszorkánykonyha