Egykor imádtuk önmagunkat. Amikor kicsik voltunk, extázisba jöttünk a saját tükörképünktől. Valahol mélyen tudtuk, hogy egyediek vagyunk, megismételhetetlenek. Hogy nincs belőlünk még egy ugyanilyen. Szerettük és elfogadtuk magunkat úgy, ahogy vagyunk, mi voltunk a legszebbek, a legügyesebbek, a legokosabbak. Akinek szerencséje volt, a szülei, a rokonsága, a barátai is ugyanígy látták és mindezt folyamatosan erősítették. Aztán bekerültünk az óvodába, az iskolába. Nem a saját tükrünkbe néztünk már, hanem a társakéba, a tanítóéba, a társadaloméba. Jöttek a kritikák, az elvárások, a vélemények. Egy stabil, szeretetteljes környezetben növekvő emberke ezeket teljesen természetesen tudja kezelni. Magabiztos marad, határozott, mert pontosan tisztában van önmagával, az értékeivel és a hiányosságaival is. Van önbizalma. Így később is jobban boldogul az életben, a munkahelyen és a párkapcsolatban is.
Régebben magammal kapcsolatban ilyesmi gondolataim voltak:
- csúnya vagyok
- kövér vagyok
- nekem ez úgysem megy
- engem nem szeret senki
- nem fog sikerülni ...
Ha tettem is bármi erőfeszítést azért, hogy a dolgaim megváltozzanak, jobb irányba forduljanak, nagyon hamar feladtam, hiszen én
- csúnya vagyok
- kövér vagyok
- nekem ez úgysem megy
- engem nem szeret senki
- nem fog sikerülni ...
Minden erőmmel azon voltam, hogy szeressenek, hogy kelljek valakinek, hogy szükség legyen rám, hogy halljam/lássam/olvassam/tudjam mások véleményét, hogy elismerjenek, hogy mások által érezhessem magam valakinek. Állandó külső kontroll kellett, hogy visszaigazolást kaphassak a létezésemről. Jó akartam lenni, így sajnos próbáltam mindenkinek megfelelni.
Összekevertem a tényt és a véleményt. Ha bárki bármilyen módon számomra negatív véleményt mondott rólam, vérig voltam sértve, napokig csak sírtam és újabb megerősítést kaptam arra, hogy
- csúnya vagyok
- kövér vagyok
- nekem ez úgysem megy
- engem nem szeret senki
- nem fog sikerülni ...
Mert nem volt önbizalmam.
Régóta dolgozom már magamon, iszonyat mennyiségű könyvet olvastam, rengeteg a témába vágó előadást, filmet megnéztem, nagyon sok szakmai anyagot, motiváló igaz történetet elolvastam az internetet, sok emberrel beszéltem. Hogy mi lehet mostanában velem, hogy miért így élek, miért költözöm állandóan, miért nem élek kiegyensúlyozott párkapcsolatban. Ezer dolog felmerült. De mind közül a legfontosabbnak azt tartom, hogy ha szeretjük magunkat, az mindennek az alapja. Ebből fakad az, hogy tudjuk, mit érünk, hogy tisztában vagyunk a saját pozitív és negatív tulajdonságainkkal, a pozitívakat tartjuk előtérben és a negatívakon folyamatosan javítunk. Ha szeretjük önmagunkat és tisztában vagyunk saját értékeinkkel, akkor teljes határozottsággal meg tudjuk különböztetni a ránk igaz, belső meggyőződésből származó tényeket és a rólunk alkotott véleményeket.
Sok-sok konkrét gyakorlat létezik arra, hogy elfogadjuk és szeretni tudjuk önmagunkat. Emlékszem, amikor először álltam a tükör elé. Azt kellett volna mondanom a csajnak ott a tükör másik oldalán, hogy szeretlek. Ezt az egyetlen szót. Belenéztem a tükörbe, megláttam magam, elfordultam, elrohantam onnan és elkezdtem bőgni. Mert utáltam azt a nőt, gyűlöltem, ki nem állhattam, ahogy kinéz, hogy sehogy nem áll a haja, hogy megint lusta volt kifesteni a szempilláját, így aztán úgy néz ki, mint saját öreganyja, hogy túl a harmincon még mindig egyedül él, hogy utálja a munkáját, hogy egy boldogtalan balfék...
Kemény ön-munka árán elértem, hogy ma már nagyon sok mindent szeretek magamban. Hogy tudom, hogy vannak nagyon jó tulajdonságaim. Hogy el tudom magam fogadni nagy mértékben úgy, ahogy vagyok. Sőt rengeteg dolgot szeretek magamban. És a tükör előtt szívesen állok, és mosolyogva, őszintén tudom magamnak azt mondani, ki tudom végre mondani, hogy szép vagyok. Hogy jó csaj vagyok. Hogy csini a popóm. Szép a hajam... Nagyon jó érzés.
Tény, hogy nem születtem szupermodell alkattal. De mindent megteszek azért, hogy amim van, abból a legtöbbet kihozzam. És ha valaki kritizál (akár bántóan is), annak simán a szemébe tudok kacagni. Mert lepereg rólam. Hiszen én magam tisztában vagyok azzal, honnan indultam, mennyi munkát fektettem ebbe eddig, sőt azt is látom, hova fogok eljutni ;-) :-)
Az életben nem minden fekete vagy fehér (pedig sokáig ezt hittem). És nincs olyan sem, hogy tökéletes (pedig sokáig hittem és törekedtem is arra, hogy ilyen legyek). Mindenkinek vannak jó és rossz külső és belső tulajdonságai. Senki nem csak szép vagy egyszerűen csúnya. A lényeg, hogy mindenki legyen tisztában önmagával, az értékeivel, és fogadja el, amit kapott. Amin tud, változtasson, de amin nem lehet, hát az úgyis úgy marad.
Sok munkám lesz még a tükörrel, önmagammal, de látom, érzem a változást. És ha egyszer sikerül igazán, őszintén, teljesen elfogadnom magam, ha megint rajongani fogok saját magamért, minden más dolog, amin munkálkodom, sikeresebb, gyorsabb, gyümölcsözőbb lesz. Hiszek benne. Nem mondom, hogy kicsattanok az önbizalomtól. Rengeteg munka áll még előttem. De hiszek magamban. És abban is, hogy a lehetetlen nem létezik.
