Mérleg:
A gyerekek nagy része öleléssel fogadott.
Egy hivatalos papíromat nem a megbeszéltek alapján töltöttek ki, így futnom kellett egy kört nyilatkozatírással, scanneléssel, küldéssel, de megoldva.
Kötelezően jelentkeztetnek a pedagógus minősítésre.
Határozottan javulok. (Az a keddi nap, a teljes 24 óra maga volt a borzalom.) De hogy az egyensúly meglegyen: az antibiotikum rendesen taccsra vág. Iszonyatos és folyamatos hányinger kínoz. (Igen, szedek hozzá probiotikumot.) Jó, nem halálos, csak roppant kellemetlen. Még két napi adag van belőle...
Még nem tudok a gépnél ülni, így röviden: egy szemet nem aludtam, két percenként a wc-re jártam vért pisilni, amíg bírtam. Aztán ültömben majd elájultam, és reszkettem, annyira fáztam pulóverben, dupla paplan alatt. M. reggel fél 5 előtt bevitt a sürgősségire. Hólyaggyulladás. Kaptam antibiotikumot és vérzéscsillapítót. Fél nyolckor értünk haza. Azóta is pár percenként megyek a wc-re. Nem jól, de egyben vagyok, jól leszek.
Van egy régi tonhalfasírt receptem (vagyis kettő), mennyei, de régóta egyszerűbben készítem, így szintén mennyei. Én tökmagolajos-sós jégsalátával szeretem a legjobban.
Roppant hosszú volt a hétfői munkanap és a mai is. Sőt a holnapi is az lesz (munka után rögtön továbbképzés).
Kár, hogy bele tudok gondolni a saját helyzetembe és a gyerekekébe is. Jobb lenne bután, tudatlanságban tengődni és nem "lelkizni" sok mindenen. Nehéz egy totál értelmetlen és az élettel szembe menő munkát végezni és nehéz látni a gyerekek szenvedését, motiválatlanságát, legyen szó a tableten kívül bármiről.
A "náthám" lassan, de javul. Azért jobb lenne még pár napig itthon kúrálni magam, nem melóban, a tüsszögő, köhögő gyerekek között.
Amit ma "elronthattam", azt el is rontottam...
Kezdődött azzal, hogy nekem tegnap egész nap szerda volt. Teljesen. Ma "újra" szerda, az agyam valahogy nem akarta felfogni ezt a "duplázást".
Reggelente kábé két hónapja mindig ugyanabban az időben kelek (ébresztőre), ám az indulásig rendelkezésemre álló idő valahogy egyre inkább csökken. Szörnyen kómásan ébredek mindig, de ma már fél óránál is több eltelt, amire tudatomra ébredtem... Ennek ellenére a legfontosabb dolgokat vittem magammal a munkába.
A munkanap hangos volt és tömény, a gyerekek még nálam is "zizibbek" voltak, nem spiláztam túl a dolgot, nekem is nagyon nehéz volt elviselnem még magamat is.
Munka után irány haza. Közben a fejemben pörgettem a listát, igyekeztem fontossági sorrendet felállítani. Kocsimosás, tankolás, gyógyszertár pipa. Indulok tovább, hogy felviszem anyunak a tegnap készített és reggel becsomagolt ebédet, amikor belém hasít: bakker, a kaja szépen dobozolva a suliban maradt a hűtőben... És elfelejtettem ebédelni, az én dobozom is a munkahelyen hűsöl...
Annyira elkeseredtem, hogy elfelejtettem bekanyarodni anyu felé. Közben eszembe jutott: nem is HOZZÁ megyek, hanem ÉRTE, a pályaudvarra... Ezen gondolat kellős közepén konstatáltam: nem soroltam be a központ felé vezető sávba... Nem tudtam már korrigálni, de no problemo, egy utcával lejjebb is mehetek, max "hátulról támadok".
Anyu busza késett. Na, akkor kihasználom az időt: beugrottam a pékségbe, vettem friss kiflit, mert nem tudtam, anyunál mi van otthon.
Anyu megérkezett, kocsi, indulás. A kereszteződésben ezer helyzet volt, hússzor kellett balra-jobbra nézni kidugott kocsiorral, amire el lehetett indulni. Elnézhettem volna huszonegyedszer is balra, mert csak a fehér autós hölgy józanságán múlt, hogy nem ütköztünk össze...
Lassan vége a napnak, addig igyekszem gixer nélkül kihúzni...
