Egy éve május végén utoljára foghattam mamikám 94 és fél éves, gyenge, pergamenbőrű kezét. Örülök, hogy aznap a saját fáradtságomat félre tudtam tenni és elmentem hozzá, így el tudtam búcsúzni. Már amikor megláttam, tudtam, hogy ez lesz az utolsó találkozás. Anyut akkor veszítettük el négy hónapja, gyors volt ez ennyire rövid időn belül.
Ma egy éve volt a temetése. Érdekes, hogy mami (mint anyu is) mennyire pontosan tudta, milyen temetést szeretne. Régen, amikor mami még viccelődve beszélt a majd egyszer leendő temetéséről, szokta mondani, mi mindent tegyünk majd mellé a koporsóba. A kis kapáját, a varrógépet például :D Aztán még mielőtt demens lett, határozottan mondta, hogy katolikus temetés legyen, misével, pappal, de hamvasszuk el. És kikötötte, hogy ne legyen pörkölt a halotti toron.
Mise volt és pap.
Aztán keresztanyumnál gyűltünk össze kicsit. És nem volt pörkölt. :D
Én ettem így. A két hokedlit tolták össze, a négy unoka szokott így enni. Volt két kis szék, két sámli. (Keresztanyum édesapja volt asztalos, ő készítette.) A világ legfinomabb ételeit ettük így sokszor, sosem felejtem el a hőgyészi meggyszósz ízét.
Drága mami, minden nap hiányzol.
🖤
.jpg)
