Hazajöttem aludni. Csodálatos a kis karácsonyfánk.
Találtam egy cikket, ami nagyon pontosan jellemzi a helyzetünket, ami most anyu betegsége miatt adódott. Nem teszem idézőjelbe az egészet, mert egy-két szót megváltoztattam benne, de a forrást csatolom.
Az utolsó időszakban, az élet vége felé itt már nem gyógyítanak. Csillapítják a fájdalmat és minden egyéb kínzó tünetet. A hátralévő életidőt próbálják szenvedés-fájdalom- és panaszmentessé tenni. És megtanítják nekünk, hozzátartozóknak, mennyi féle fázison, stádiumon megy keresztül a rákos beteg és hozzátartozója egyaránt. Mindennap, amikor indulok felé, szorít a gyomorszájam, gombóc van a torkomban, szó szerint fáj gyorsabban lüktető szívem. Sosem tudom, éppen milyen napunk lesz. Nyugodt. Békés. Zaklatott. Csendes. Kiabálós. Szendergős. Itt leszünk a mában, vagy térben és időben egyszerre valahol a régmúltban. Egyik alkalommal, amikor megérkeztem, azt kérdezte a mamám, hogy egyedül jöttél? – Hát persze, kivel jöttem volna, kit vártál? – próbáltam óvatosan visszakérdezni. – Az anyukámat – mondta. Az ember ilyenkor megdöbben, aztán leleményesen próbál az ő valóságába belehelyezkedni. – Nem jött mama, hát tudod, nagyon öreg, beteg is már. Keservesen zokogni kezdett, lesoványodott kis ujját felemelte, s az mondta: azt hittem, legalább egyszer bejön hozzám… Legközelebb pedig a napnál is tisztábban megfogalmazza, mi lesz velünk, ha innen haza kell mennie, ő nem tudja ellátni magát, hiszen sem ülni, sem járni, sem egyedül enni-inni-fürdeni nem tud. Vele bolyongok, hol egy különleges házban vagyunk, ahol kitüntetést és finom ebédet kap, hol pedig valahol vidéken, ahonnan nem tud szabadulni, mert nem találja a ház kulcsát. Hol nagyon aluszékony vagy zavart, máskor agresszív vagy izgatott. És napról napra egyre gyengébb. Édes istenem, milyen méltatlan a sors, amikor egy intelligens kis emberkét önmaga testébe zárja, s egyetlen ágy jelenti neki az egész világot. Az életet...
Bitang nehéz látni az arcán a fájdalmat, hogy nehezen veszi a levegőt, hogy csontig fogy, hogy lelassult vagy nincs már emésztés, s mérhetetlenül legyengült. Miközben tudnunk kell, hogy ez az egész nem arról szól, hogy meghalunk, hanem arról, hogy még élünk.
forrás: https://rakgyogyitas.hu/kifele-az-eletbol-avagy-az-elmulas-meltosaga/
Éjjel egy órás etapokban aludtam. Anyuhoz kétszer kellett kelni (egyszer pánikroham, egyszer vizet kért), a többi miattam volt: rémálmaim voltak. Óránként. Mindig más és más. Olyan félelmetesek, hogy csatakosan ébredtem és még most is emlékszem rájuk...
Tegnap anyu megkérdezte, meddig volt kórházban.
Aztán kért egy szatyrot, mondta, miket rakjak bele. Csomagoltunk.
- Hová megyünk, anyu? - kérdeztem.
- Haza. -suttogta.
- Hova haza?
- Hőgyész haza. Mama is ott lesz, utána megy Gyönkre.
A szívem darabjai közül ilyenkor egy még apróbb szilánkokra törik. Miközben egyre tisztább a kép: minden okkal történik. Anyut három éve én kísértem végig a sugárkezelésen, albérletben laktam még, ahol saját szobája is lehetett ezalatt. Anyu már egy éves műtött volt, amikor az én műtétem után másokkal együtt segített nekem a felépülésben. Mami csak ezután lett demens, anyu ápolta is, amíg csak tudta, mami ezután került az otthonba tavaly. Anyu onnantól nem volt már jól. Mohácsra költözött Hőgyészről. Biztos vagyok benne, hogy azért, hogy most itt lehessünk vele.
Tegnap este tízkor aludt el, most másnap délután kettő. Alszik. Mozdulatlanul. Nem mindig reagál. Ha igen,kinyitja félig a szép, zöld szemét, amiből azt vélem látni, hogy tudja: nincs egyedül. Ilyenkor megsimogatom a homlokát, a fülébe súgom, hogy nagyon szeretjük, de menjen, ha mennie kell, itt minden rendben, mindent elintéztünk, elrendeztünk, mindenki jól van és jól is lesz.
Ez az első olyan búcsú, amikor könnyek, szipogás, sírás nélkül öleltem-pusziltam anyut.
Legyen neki és mindenkinek könnyű álma.
Anyu a nagy asztalt szervezi. Már sétál a szivárvány hídon, de utolsó erejével még szép karácsonyt remél. Ahogy T. doktor mondta neki, amikor két hete, még a konyhában, a tolószékben ülve megkérdezte tőle, mennyi ideje van még.
Kész a húsleves, megsült a hús, megvan a bor.
Alig él, minden csontja látszik, a bőre olyan száraz, hogy alig lehet belebökni a tűt. Még nem telt le az idő a következő morfiumig, de belefeszül a fájdalomba, hát beadom neki. A húgom vele van, amíg hatni kezd a bűvös szer, anyu úgy kapaszkodik a testvérembe közben, mintha az élete múlna rajta. Én kimegyek a teraszra és sírok. Kegyetlen érzés látni anyu szenvedését, és hogy a szurin kívül nem segíthetek.
Karácsony másnapján szoktunk anyuékhoz menni ünnepelni. Addig talán még feldíszíti a verandában a fát,kirakja a betlehemet, mellé állítja a gobdosan összeválogatott,felcimkézett ajándékokat, teríti az asztalt, kihozza az aranyszélű tányérokat, tiszta, puha ronggyal áttörli az ünnepi poharakat, és ha vége az ebédnek, elmosogatott, visszarakott mindent a helyére, akkor megbékélhet végre.
Éjfélig én voltam anyuval, aztán a húgom. Az új nap nulla óra nulla egykor (is) morfiummal kezdődött. Reggel aztán át a 325-ös tapaszon és egy újabb adag morfiumon anyu maga mellé ültetett minket. Karácsonyi ajándékokat szervezett. Összeszámolta, hányan lennénk, ha itt ünnepelnénk. Bor is lenne. Csak akkor sírta el magát, amikor mami ajándékára gondolt. Aztán egyszerre átölelt minket, a húgomat jobbról, engem balról és azt mondta: - Nem tudom, hogy köszönjem meg nektek. És sírt(unk).
"Azt ugyanis, hogyan fejezhetők ki az érzelmek, hogyan fejezhető ki a halállal szembeni rettegés, hogyan fejezhető ki a haldoklással és a veszteséggel szembeni rémület, nem lehet mintákba foglalni és elmondani, mivel nem is kizárólag a megértésben zajlanak, nem pusztán kognitív folyamatok, hanem érzelmi-testi válaszok sokaságából tevődnek össze. Ezek olyan elementáris és lényegi tapasztalatok, amelyeket rendszerint semmilyen hasonló korábbi tapasztalat nem előz meg."
Annyira megteltem már fáradtsággal, szervezéssel, kétségbeeséssel, düh-vel, fájdalommal, tanácstalansággal, félelemmel, kimerültséggel, tehetetlenséggel, könnyekkel, reménytelenséggel, kérdésekkel, lelkiismeret-furdalással, heves szívdobogással, szuszogás-hallgatással, injekciózással, suttogással, halálvárással, nyugtatással, álmatlansággal, reményvesztettséggel, keserűséggel, pokoljárással, bökdöséssel, tapaszozással, telefonálással, sírással, várakozással, imádkozással(...), hogy lassan teljesen üres leszek.
A blogba anyu történetének csupán egy aprócska töredéke kerül. A közvetlen család látja a teljes képet, M., az ápoló, a húgom és én tapasztaljuk mindazt, ami konkrétan történik. Senkinek (SENKINEK) nem kívánom. Szeretném, ha anyu úgy maradna azok emlékezetében, akik szeretik, ahogy 70 évig ismerték, nem pedig, amilyenné ez az egy hónap alatt vált.
Amit most biztosnak vélek: az ürességet kitölti a szeretet.
Anyu egész jól ébredt 3/4 5-kor. Hulla fáradt volt, 300 évesnek nézett ki, de viszonylag tiszta volt a feje. Enni kért, ivott. Semmiben nem engedte, hogy segítsek, hát most kimondtam, amit eddig soha: mindig ilyen makacs voltál,inkább belehalsz, de nem fogadsz el segítséget. Én is ilyen vagyok, és ezen azonnal változtatnom kell. Később kávét kért, aztán cigarettát. M-nak, az ápolónak elkezdte mesélni az életét. Vicceskedett közben, jókat nevettek. Én kicsit hazajöttem szusszanni. Amikor elbúcsúztam, anyu bocsánatot kért, amiért így viselkedik velünk (sokszor morcos, keggggyetlenül makacs, akaratos). Anyukám, én így is szeretlek, mentem oda hozzá. Megfogta a kezem, magához húzott és ezer puszit adott. Sírva jöttem el (és most is potyognak a könnyeim, ahogy gépelek).
Általában nem tudom, milyen nap van, hány óra. Azt tudom, hogy közeledik a karácsony, de képtelen vagyok készülni az ünnepre. Mert valami másra készülök.
Anyu ma hajnali 3/4 4-kor pánikrohamra ébredt. Megoldottuk. Napok óta búcsúzik mindenkitől. Maga elé motyogva sorolja az ismerőseit, rokonait, vált velük pár szót. Odahívott, J-nak akart emailt írni. (Roppant nehéz kibogozni, mit is szeretne mondani.) Írtam J-nak a messengeren, hogy anyu szeretne tőle elbúcsúzni. J. írt pár szót, amit felolvastam anyunak. Kétszer kellett megismételni, de aztán látszott rajta, hogy megnyugodott. Aztán azt mondta: mamával nem tudtam beszélni az otthonban. I. tanácsára már tegnap este írtam mami nevében egy levelet anyunak. Mintha mami írta volna, megnyugtató búcsúzást, elengedést. Mondtam anyunak, hogy M. volt maminál, és mami ezt a levelet írta neked. Sok idő volt, amíg felkészült a meghallgatására. Aztán elolvastatta. Megköszönte a szép levelet, lefeküdt és elszenderedett. De lehet még dolga, mert aztán felült és folytatódott a rendezkedés, a kérdések hada, a segítségek elutasítása, néhány lassú elfogadása. Igen, anyu annak ellenére, hogy fekvőbeteg, pár napja felül az ágy szélére -akár egyedül-, vissza is fekszik. A 25. ilyen attrakció után már csak segítséggel megy. Nyughatatlan, türelmetlen, sokszor agresszív, képtelen elhagyni egyelőre ezt a világot, miközben már látja a túlsó partot.
Anyunak is dolga lehet még itt. Ahogy halad előre az idő, egyre tisztábban látom, hogy bizony nem hiába kaptam ezt a feladatot, ez számomra is egy metamorfózis. Fájdalmas, kemény, roppant nehéz.
Régóta szerettem volna már írni: minden üzenetet, megjegyzést, kommentet elolvasok, válaszolni, reagálni rájuk nincs mindig energiám. De szívből köszönök minden apró gondolatot, nagyon sokat jelent az együttérzésetek, az imák, a ránk gondolás.
Durván embert próbáló időszak ez mindenkinek körülöttem, mindenkinek másért nehéz. Itt köszönöm meg MINDENKI legapróbb (és nagyobb) eddigi és jövőbeni segítségét, türelmét, óriási szükség van rá.
Szó szerint egy szemhunyásnyit sem aludtunk. Anyu a fejében rendezte a dolgait. Mindent megbeszéltünk. Újra. Miközben egy nekem láthatatlan valakivel is beszélt. Ült ez a csont és bőr emberke és mint egy demens, csapongott két világ között motyogva. Elengedtem százszor. Mindent újra és újra átbeszéltünk. De mindig van még újabb kérdés, elintéznivaló. Mosni kell, meg kell locsolni a virágokat... Reggel kérésére felöltöztettem a megbeszélt ruhájába, aztán megkérdezte, milyen érzés lesz... Már látott valami szépet a sarok felé bámulva az opálos szemeivel..
Két nap alatt egy órát aludtam. Jött az ápoló, én -újra- elbúcsúztam anyutól, hazajöttem, bedőltem az ágyba és délutánig aludtam.
Tegnap a húgommal -sok nemalvás után, az őrület határán- sokat beszélgettünk. Kínunkban már többször nevettünk is (láds bárányos sztori, ugye, Tozzi?). És rájöttünk több mindenre. Amikre már az elején is gondolhattunk volna, de tényleg jobb későn mint soha. Az egyik: kell a segítség. Pihenni muszáj. Mert anyu elmegy, de mi maradunk. Így fel is hívtam az ápolónőt, aki ma itt volt pár órát. Én hazamentem aludni. Fél 12-kor telefonra ébredtem: anyunak halálfélelme van. Riasztottam a hospice nővért, aki jött is. Kicsit változtattunk a cseppeken, reméljük, nyugodtabb lesz anyu. Zs. maradt még. Beszélgettünk. Arról, hogy ez anyunak is, a hozzátartoóknak is kegyetlenül nehéz, de nekem bírnom kell. Aludni, ha anyu alszik. Amikor Zs. hazament, ketten maradtunk M-val, az ápolóval. Beszélgettünk kicsit, aztán ő bement anyuhoz, én egyedül maradtam a konyhában. És rájöttem, hogy én, aki 49 évig ökéletesen jól elvoltam egyedül, most félek. Félek egyedül lenni.
Lefeküdtem a nagyszobában, próbáltam pihenni, amíg M. itt van. Aztán csöngettek. A hospice orvos jött. Szóltam anyunak, ki jött. Egy pillanatra kinyílt az amúgy a távolba révedő szeme, örült. Nagyon kedveli T. doktort. Beszéltünk, megvizsgálta anyut, aztán leült velem még egyszer beszélgetni. Anyu úton van, de még erős a szíve. Pár nap és megérkezik. Úgy képzeljem el, minta ahogy megszületett, most újra a "vajúdás állapotában" van, amikor az orvosnak kevésbé jut szerepe, inkább a szülésznőnek (nekem), aki ott van és segít. De hulla fáradtan nem tudok segíteni. Doktor T. is megkért: jöjjön segítség és ne itt aludjak, menjek haza. Ha fél órákból is, de 8 óra alvást próbáljak összeszedni. És arról is beszélt, hogy habár anyu úton van, hallja, felfogja, ami körülötte történik, így mondjak el neki mindent, amit még szeretnék, többször azt is, hogy elengedem, menjen az útjára. Teszem is.
Igen, határozottan látszik, hogy anyu úton van. Mintha az álom és az ébrenlét között lebegne, a szivárvány felénél járhat. Folyamatosan intézkedik, alig hallhatóan motyogva rendezi a dolgait. Pakol, beszélget, közben a csont és bőr kezeivel lassú, sokszor nem akaratlagos mozdulatokat végez, mutogat, számol, imára kulcsolja a kezeit. Már alig tudja kifejezni, mit szeretne. Ha fájdalma van, az látszik rajta. Néha, amikor ki tudom venni a szavaiból, hogy felülne, felültetem, kibájlágolom, egyik oldalán mellé ülve tartom. Néha belefolyok a "valakikkel" történő beszélgetésbe, de csak annyira, hogy megerősítsem benne, hogy minden rendben van. Már nem eszik, nem iszik. A szervezete nem képes befogadni semmi kívülről jövőt. Csak a tumorhegyek csámcsognak benne hahotázva, de anyu nem adja könnyen a testét. Csont sovány. Az arcáról szinte minden ránc eltűnt. A szivárvány közepén hol előre néz, hol hátra. Még mindkét oldalon van elrendeznivalója. Szívből csak azt remélem, hogy sikerül fájdalom nélkül átlépnie a túloldalra. Amiben tudok, abban segíteni fogok.
Tegnap este nagyon sokára sikerült álomba sírni magam. Hajnali 4-kor sírva ébredtem. Kimentem a teraszra és hányingerig zokogva próbáltam nyugtatni magam a fagyos csendben. Anyu este óta mozdulatlanul alszik az ágyában. A szívem megszakad, mert csak nézem az ajtóból, nem tudom, jó lenne-e, ha kicsit oldalra fektetném, nem tudom, jólesne-e neki, ha megnedvesíteném a cserepes ajkait, nem tudom, betakarjam-e, megigazítsam-e a párnáját (...), nem tudom, bemenjek-e hozzá vagy hagyjam pihenni... A sírástól dagadt szemmel keresek újabb zsebkendőt: nem tudok annyit kikészíteni, amennyi ne fogyna el... Miközben most gépelek, is potyognak a könnyeim, nem hányingerem van, inkább az egész gyomrom készül felfelé a torkomba.
Anyu el fog menni, de én itt maradok. Ám ha így folytatom, nem fog sok jó kisülni belőle. Tegnap a kolleganőim megengedték, hogy itthon maradjak a szünetig. (Nem tudom, sikerül-e majd a segítségüket valaha is meghálálnom.) És megkértem az ápolót, jöjjön ma. Nem leszek egyedül, kettőnek könnyebb a pelenkázás, és muszáj kicsit pihennem, ki kell mennem kicsit a levegőre, fürödni, hajat mosni, és aludnom is kell. (És közben harcolok a lelkiismeret-furdalással, amiért anyu haldoklik, nekem meg ilyen nagy gondjaim vannak, miközben az eszem tudja, hogy így helyes.) És ha kicsit nem leszek itt a lakásban folyamatosan, talán könnyebben elenged anyu és talán én is könnyebben elengedem őt.
Amikor elhangzik: még egy-két hónapig eltarthat, akkor szembesül vele az ember igazán: ennek a betegségnek nagyon záros határidőn belül pont kerül a végére. Ez esetünkben december 4-én volt. Akkor anyu még anyu volt, hatalmas fájdalmak kínozták, de még mindent értelmesen, tiszta fejjel el lehetett rendeznI. milyen temetés legyen, milyen legyen az urna; a hivatalos dolgokat össze lehetett keresni, és volt idő felkészülni arra, amire muszáj.
Anyunak nem mondtuk el, mit mondott a hátralévő időről az onkológus. Csak múlt héten kérdezett rá a hospice orvostól, aki elmondta neki, hogy talán karácsonyig velünk lesz még. És ekkor kezdte felfogni, hogy tényleg ennyi volt.
Azóta minden nap azzal telik, hogy várjuk a halált. Mi: hozzátartozók, családtagok. Anyu még ma reggel is azt mondta a húgomnak, hogy "mge akarok gyógyulni". Pedig anyu három napja már nem önmaga. Teletapaszozva, telemorfiumozva, hallucinálva kapaszkodik foggal-körömmel az életbe. Majdnem két teljes ébren töltött nap után ma délután sikerült elaludnia. Nagyon alacsony légzésszámmal, de jó 3 órát nyugodtan aludt. Leszámítva a folyamatos meg-megrángásokat.
Senkinek nem szabadna ilyen fájdalmakkal harcolnia.
Senkinek nem szabadna ilyen szintre kerülnie, amikor már kifordul önmagából, már amikor tudja, ki is ő, hol is van...
És mindenkinek érdemes lenne komolyan átgondolnia, rak-e az otthonápolással ekkora terhet a gyereke/társa/bárki nyakára. És hogy akire rápakolná, elvállalja-e.
Mert a halálra várni nem sétagalopp. Sem a betegnek, sem a hozzátartozóknak és családtagjaiknak, sem az ápolónak...
Amikor I. volt itt látogatni anyut, azt mondta: ez a betegség mindenkinek egy tanítás lesz.
Anyu a betegsége kapcsán a vége felé kimondott dolgokat, amiket évtizedekkel előbb kellett volna.
Én pedig ma jöttem rá egy olyan dologra, amit tíz éve hallottam és amit akkor nem tudtam hova tenni. Hát ma leesett. És -istenemre- nagyot szólt.
Arra is rájöttem, hogy ezt a feladatot nem a Jóistentől/Sorstól/Univerzumtól kaptam. Mert ez nekem tényleg nagy falat. (Hibáztam, hibázok sok mindenben, az éjjel sem aludtam, ez rendes fizikai tüneteket okoz (... ... ...)) Ezt a dolgot anyu kérte, én pedig vállaltam. Mert fogalmam sem volt, mit vállalok. Mert meg akartam felelni. (...)
Kezd világossá válni, hogy mások véleménye, viselkedése nem az én felelősségem.
(...)
Anyu másfél nap alvás után ébredt ma. Újabb problémák: decubitus, vizeletürítési képtelenség, kemény hallucinációk, mozgásképtelenség, kegyetlen rossz kedv (...). Amit tudtunk, orvosoltunk. A hospice nővér azt mondta: anyu iszonyatosan makacs, akár egy hétig is húzhatja így. Zs. azt mondta: 1-2 nap. A húgom szerint anyu megvárja a 24-ét. Mert anyu tényleg ilyen: a legnagyobb országos hóviharban utazik, ónos esőben, a legelső kovid idején lett az emlő daganata, akkor műtötték (...), hát van itt egy közelgő piros betűs nap...
Hihetetlen, hogy amit mondtak, olvastam, igaz: a halál közeledtekor megnyúlik az orr, hegyesedik az áll...
