Hihetetlenül intenzíven telnek a napjaim. Rengeteg mindent szeretnék csinálni, mert sok mindent szeretek csinálni. Fotózni, utazni, főzni, autót vezetni, napozni, pihenni, edzeni, blogot írni, futni, beszélgetni, a családdal/barátokkal lenni (...), annyi tervem van, hogy egy élet is kevés a megvalósításához. Vannak időbeli korlátaim (egy nap nekem is csak 24 órából áll) és vannak anyagi határok. Az időm véges, de úgy tervezem, van még sok. Viszont mivel nem egészen én döntöm el, mennyim is van pontosan, igyekszem dolgokat nem halogatni, megtenni most, amit lehet. Az anyagiakat pontosan tudom, és azt is tudom, miért vertem a fogamhoz a garast idén keményen. Például azért, hogy júliusban és augusztusban itthon maradhassak, legyen egy kis szabadidőm egyben, ne kelljen az iskolában lejárt szerződésem után azonnal másik helyen kezdenem.
Az első edzőtermi bérletemet ajándékba kaptam, és lassan lejár a tíz alkalom. De venni fogom a következőt, ebben sincs már halogatás.
Igazából sok éve álmom volt, hogy edzőterembe járjak. Mohácson több terem is van, addig jutottam, hogy ezeknek utánajártam, aztán itt mindig megtorpantam. Bevallom: féltem. Féltem attól, mit szólnak. Mert kövér vagyok. Mert béna vagyok. Mert fogalmam sincs, hogy működnek a gépek. Halvány lila gőzöm sincs, milyen súlyzóval mit kell csinálni. Nincs edzőruhám. Öreg vagyok már ehhez... Féltem olyan dolgoktól, amik nem léteznek a valóságban, csak a fejembe fészkelték be magukat.
A teremben azon kívül, hogy köszönünk egymásnak, mindenki magával van elfoglalva, edz, koncentrál, végzi a gyakorlatait, nincs beszólás, nincs fikázás, és mivel én is a saját dolgommal foglalatoskodom és összpontosítok is a feladatomra, gyakorlatilag olyan, mintha egyedül lennék az egész teremben. A korom tény, a jelenlegi alkatom tény, a pillanatnyi "edzés tudásom" is annyi, amennyi, de valahonnan el kell indulni. Már nem is értem, mik voltak azok a félelmek az elmémben, fogalmam nincs, miért nem léptem rajtuk túl már évekkel ezelőtt.
Azok nem is annyira félelmek voltak, mint inkább kifogások.
Lassan 10 éve, hogy elhatároztam: lefogyok. Sosem gondoltam volna magamról, hogy egyszer életem része lesz a mozgás, mert nem voltam egy sportos alkat soha, és totál őszintén: lusta voltam világ életemben. Ha 10 évvel ezelőtt valaki azt mondja nekem, hogy egyszer edzőterembe fogok járni, tuti biztos halálra röhögöm magam, miközben egy hatalmas tábla csokit majszolok. De anno belefogtam az életmódváltásba, séta, kocogás, RubintRéka, egyebek, és most itt vagyok. Megszerettem a mozgást, ma már az a furcsa, hogy egy mozifilmet végignézzek egy ültő helyben.
Amikor az egész életmódváltásosdi kezdődött, már elmúltam 30 éves. No de 42 évesen mentem először terembe! Sokan mondják, hogy több évet letagadhatnék a koromból, de 42 vagyok, ez tény, nekem ez teljesen oké. Akkor is, ha a teremben eddig egyszer csak láttam egy fickót, aki idősebb lehetett nálam.
"Senki sem találkozott még a jövővel másként, csakis gondolat formájában. És mégis, a legtöbben tudattalanul úgy élünk, mintha a következő vagy azt követő pillanat fontosabb lenne, mint ez a mostani, az egyetlen, ami igazán létezik." (Eckhart Tolle)
A majd' 10 évvel ezelőtti első mozgásomra nem készültem fel. Nem tervezgettem, nem gondolkodtam rajta, hanem mentem. Irtózatos energiát emésztett fel, hiszen akkoriban nagyon nem szívesen mentem ki az utcára, utáltam magam, utáltam a mindenhol rezgő hájamat, a tokámat, a vastag karjaimat, azt, hogy járni sem tudtam normálisan, mert gurultam. De ha akkor nem indulok el, ki tudja, ma már mennyivel lennék 100 kiló fölött, ülnék a tévé előtt szomorúan, önutálva egy rakás kaja kellős közepében...
A félelmeink csak a saját fejünkben léteznek.
Merni kell dönteni.
Merni kell változtatni.
Hogy mikor?
Most!
Kiért?
Csakis magadért.
Miért?
Hogy minél hamarabb hálás lehess önmagadnak.
Egyet bizonyosan tudok: megéri.
😉
☝️️
😫
👍
💪