Péntek

Kitartás- kétszer.

Péntek. Heti utolsó munkanap. Kemény. Habár csak négy órám volt, maradtam, mert délután jött a helyettesem, megbeszéltük a dolgokat, átadtam a könyveket, tanmeneteket és a csomó cuccot, amivel készültem előre segítségként. Még hétfőn munka, addig ki kell tartanom a suliban, ami ilyen minimális energiával szinte képtelenség. De bizonyítom magamnak minden nap, hogy a lehetetlen nem létezik.

Ma elkezdtem a diétát, hát ettől nem lesz több energiám, az biztos. A hasfájásom a héten élhető, hullámzó, de a nagy görcsökhöz képest elviselhető. 

Mivel a munkahelyen még helyt kell állni, egyelőre nem engedtem meg magamnak a "lelkizést". Csakhogy képtelen vagyok minden lelki folyamatomat tudatosan irányítani, és a diéta meg az egyre sűrűsödő szervezni valók és időpontra megjelenések sem segítenek: ma reggel meglehetősen szürke lelki passzban voltam. Igen: vannak dolgok, amiktől tartok, amiktől félek, és még ha tényleg megpróbálom is nem túlrugózni az egészet, azért nem mindegy.

A humor segít. Amíg tudok nevetni magamon, a félelmeimen, addig -szerintem- megy a szekér.

A múltkor mondtam anyunak: bemegyek majd a kórházba, mint méhecske és kijövök, mint ecske... 😂😏

Többen segítenek. Mégis úgy érzem: egyedül vagyok, egyedül kell menetelnem előre. Talán azért, mert magát a betegséget, a műtétet és minden ezzel járó dolgot tényleg csak én, magam, egyedül csinálhatok végig. Ez a feladat az enyém. Nekem szánták (?), magamnak teremtettem (?).

De a további filozofálgatás helyett éljük meg a pillanatot: vár a mosogatás-hegy, a vasalás, a takarítás... Carpe diem!

Motiváció

Ébresztő gondolatok (kitartásról)

Pár éve majdnem kereken 1 évig munkanélküli voltam. Az elején bizakodva, maximálisan pozitív hozzáállással, lelkesen küldözgettem az önéletrajzomat minden, a két diplomámnak megfelelő helyre. Pár hónap után kissé belefáradva a választalanságba és a munkaügyre rohangálásba már mindenféle állásra jelentkeztem. Fél év után már szerencsétlennek és értéktelennek éreztem magam, a napjaim internet böngészéssel teltek az állásportálokon, borítékolgatás volt az ebéd és postára adás a vacsora. 8-9 hónap elteltével már minden étkezés helyett csak állásportál volt és önéletrajz. Azért váltogattam őket, hogy ne legyen olyan egyhangú. És bizony nem sokat segített a folyamatos és egyre erősödő megjegyzésáradat sem arról, hogy aki akar, az 1-2 hónap alatt simán talál munkát, és hogy én biztosan nem is akarok dolgozni, blabla... Teljesen ugyan nem adtam fel a dolgot, csak belefáradtam, megcsömörlöttem, kezdtem átfordulni nagyon kételkedőbe, lehangoltba, feladásközelibe. Hiszen 92 helyre küldtem el a jelentkezésemet, ebből összesen 4 visszajelzés érkezett (persze köszönjük, de... kezdetű). És akkor, majdnem kereken 1 év elteltével hívtak telefonon, állás, a szakmámban... Naná, hogy elfogadtam!

A sztorit azért írtam le, mert ez egy hosszú és jó példa az életemben a kitartásra. Az önfegyelem gyakorlására. Arra, hogy ha van egy célom, azért minden egyes nap tennem kell. Akkor is, ha kegyetlenek a külső körülmények. Akkor is, ha negatív a környezet. Akkor is, ha fáj, akkor is, ha éhes vagyok, akkor is, ha nem megy, akkor is, ha az egész világ ellenem van. Akkor is, ha a körülöttem lévők mind azt mondják, hogy nem jól csinálom és úgysem fog sikerülni. Akkor is, ha folyamatosan fejmosást kapok, mert szerintük ez ökörség. És a kitartó munka meghozza a gyümölcsét.

Ezt alkalmazni lehet az élet bármely területére. Lásd most az edzés- és étkezési programom. Kemények a dupla edzések, a végére legtöbbször szó szerint nem tudok felkelni a földről és úgy vánszorgok oda a vizemhez, mert beleadok mindent, amire képes vagyok. Az étkezést betartani még keményebb. Nem pocakbarát (nekem), hiányzik az esti CH, a saláta szótól magától lassan hányingert kapok... Sorolhatnék még kifogásokat, hogy esetleg miért tudnám abbahagyni ezt az egész így kajálást, de nem teszem, mert tudom, hogy végigcsinálom. És látom, hogy van értelme!

Mai fejbeli szokásnapló:

Így a mérés 5 napja alatt nincs egyetlen x sem. És még csak az időmet sem rabolja. Sőt: egyre inkább jó nézni az eredménytáblázatomat! :)

Napi bölcs

A kitartás

(...ha fáj...)

Olyan szépen el lehet tervezni, hogy az ember akkor most megvalósít valamit. Megvan a kellő, nagyon magas szintű motiváció, már nem is tudsz várni, hogy holnap kezdd, nekilátsz hát ma, sőt most. Megálmodod a végeredményt, kidolgozod a részleteket, teljesen biztos vagy benne, hogy minden szuper lesz, úgy történik, ahogy azt a saját nagy könyvedben megtervezted, és már előre örülsz, hogy mennyire jó lesz, ha véghezvitted.

Lásd: alakformálás, fogyás, izmosodás, blabla.

Megvan az étkezési terved, megtaláltad a neked tetsző edzést, motivált vagy, elkezded. És csinálod, csinálod, csinálod, csak mész előre az úton, sosem nézel hátra. Aztán: bumm! Nem, nem üt el egy busz, hanem benáthásodsz. Vagy kimegy a bokád. Vagy fogászatra kell menned, jó kis gyökérkezelés. Vagy egyszerűen elmegy az étvágyad. Hirtelen el kell utaznod. Vagy huzamosabb ideig máshol vagy, ahol nem figyelnek az étkezés makróira. Sorolhatnám.

Na, ekkor jön az a sokat hallott dolog, hogy kitarás.

Futottam. Évekig. Nagyon szerettem. A novmberi félmaratonra edzettem, amikor októberben estem egy hatalmasat egy reggeli, munka előtti edzésen.

A fejemen kívül mindenem mélyen sebes volt, jó egy hónapba telt, mire meggyógyult (de a mai napig látszik a helye), ám a legrosszabb, hogy a jobb térdemet kegyetlenül bevertem. A mai napig képes sztrájkolni, akár ülés közben is képes megfájdulni. Szinte minden mozdulatomra figyelnem kell. És gondolhatod: nem tudok futni. A vagy egy éve tervezett félmaratont nem tudtam lefutni. Sajgott a szívem, nagyon nehéz volt feldolgozni, hogy nem fog menni. Persze lefuthattam volna, de nem akarom kipurcantani a testemet, így a térdemet sem.

Nem adtam fel. Megvárom, amíg a térdem együttműködik majd velem. És megelsz az a félmaraton!

Viszont a mozgás nagyon hiányzott. Amint engedték a sebek, rékáztam tovább, és februárban elkezdtem az Insanityt. Aki ismeri ezt az edzést, tudja, hogy nem éppen izületkímélő: sok kardió, sok ugrálás, sőt nagy ugrás van benne. Mondhattam volna, hogy á-á, kérem, nekem ez nem jó. De nekiálltam, egyből beleszerettem. És az ugrásokat átvariáltam. Másfajta gyakszit csináltam helyette, vagy tapostam, vagy helyben futottam, vagy kisebbet ugrottam. A program ötven valahanyadik napjánál (60 nap a teljes) már annyira fáradt voltam (azért ez egy kimerítő edzésprogram), hogy ott nagyon kellett már magam fenéken billegetni. Kitartás kellett, hogy az utolsó 4 napot végignyomjam. Nem adhattam fel, ha odáig eljutottam! Próbáltam kifogásokat keresni (na, és azt mindig talál is az ember!), de kábé ekkor alkottam magamnak egy olyan "jelmondatot", amit az agyam azóta is parancsként elfogad: EZ NEM KEDV KÉRDÉSE!!! És végigcsináltam. És mindez nem csak azért volt jó, mert sokat formálódtam, és valamennyit fogytam is, hanem mert BÜSZKE LEHETTEM MAGAMRA!!! A problémás térdem, a fáradtságom ellenére is végigcsináltam, amit kitűztem magam elé! Ez akkora önbizalmat ad, hogy azt nem tudom elmondani. Hatalmas dopping, ami az élet többi területén is hat. Csak javasolni tudom mindenkinek, hogy próbálja ki! :)