Imposztor

Amióta csak az eszemet tudom, azt érzem, hogy nem vagyok jó, nem vagyok elég jó. Sőt nagyon sokszor azt is, hogy egyaltálan nem értek dolgokhoz, amiket csinálok, csak mások hiszik. A tanárom tehetséges zongoristának tartott, én mégis úgy könyveltem el magam: csak pöntyögök. Zeneiskolás voltam, jó hallásom volt, szépen énekeltem, de a kórusban, főleg fellépéseken csak tátogtam, nehogy kihallatsszon, ha hamisan énekelek. Jó tanuló voltam, de mindig butának tartottam magam. Tanító lettem. Nem szoktak utálni a gyerekek, én mégis szinte minden nap megkérdezem magamtól: te jó ég, te nem is értesz a gyerekekhez, mit keresel itt?! A mai napig az a véleményem, hogy nem értek a gyerekek nyelvén, nem tudok tanítani. De meggyőződésem az is, hogy nálam mindenki jobban főz, mindenki ügyesebb, talpraesettebb (...). Negyvennégy éve érzek így. És csak a napokban olvastam róla valahol, hogy ennek a dolognak neve is van: imposztor szindróma. Nagyon kemény belső munkával valamennyit javult a helyzet, de még mindig nevetséges. Vagyis siralmas.

(Kép és szemléletes bemutatása a helyzetnek itt.)

Sokszor azért nem születik blogbejegyzés, mert visszaolvasom, amit begépeltem, és megállapítom: na, ez olyan rossz, hogy még a saját naplómban sem hagyom benne. És kitörlöm.

Azt hiszem, ez egy olyan dolog, amire oda kell figyelnem. Mert baromság az egész. Ezt az eszemmel tudom, a lényemmel kell elfogadtatnom.

(Ne gondoljátok, hogy például erről is olyan könnyű írni a nyilvános, virtuális naplómba. De talán valakinek segíthet, ha hasonló cipőben jár, ha felfedezi: nincs a dologgal egyedül.)

A szeretet ereje, avagy amikor csoda történik

Van egy "fixa ideám". A gyerekekről. Pontosabban arról, hogy például az iskolában nincs olyan, hogy "rossz gyerek". Aki nem a társadalmi normáknak megfelelően viselkedik, azzal történt valami. Az nehéz körülmények között él, esetleg nem kap elég/megfelelő szeretetet, éhes, fáj valamije (...), de lehet, hogy csak rossz napja van. Ők még gyerekek. Kicsik. Nehezen tudják megfogalmazni, mi van velük. Ahelyett, hogy beszél(get)nének a gondjaikról, belerúgnak a másikba, megcsípik, meghúzzák a haját (...). Ha "rossz" valaki, kapásból tudom, hogy valami van a háttérben. Nem vagyok pszichológus, és sokszor sajnos idő sincs az alapos beszélgetésre, de hiszek a jóság és a szeretet erejében. Én szívvel "büntetek". És csodák történnek.

Ma tesin az egyik kisgyerek minden indok nélkül elkezdte piszkálni a társait. Kértem, hogy úgy bánjon velük, ahogy ő is szeretné, ha vele bánnának. Mosolygott, játszott tovább. Pár perc múlva folytatódott az egyre durvább kötözködés. Megszakítottam az órát, csajos pink sípomat megfújva felállt a tornasor. Elmondtam azoknak, akik nem tudtak a problémáról, miről van szó. És megbeszéltük, hogy közösen fogunk "büntetni". A rosszalkodót magam mellé állítottam, átkaroltam a vállát, szemben a többiek. Annyit kértem, mondjon mindenki egy JÓ tulajdonságot a "delikvensről". Nagy csönd. Majd bátortalanul emelkedett egy kéz: "Okos". Majd a következő: "Jó vele focizni". Aztán egyre több kéz volt a magasban. A "rossz gyerek" lassan fel merte emelni a fejét, arcán egyre szélesebb volt a mosoly. Egyszer csak valaki odalépett hozzá a tornasorból: "Ne haragudj, hogy tegnap kiabáltam veled", és kezet fogtak. A "rossz gyerek" erre: "Köszönöm". Jött valaki más is a tornasorból: "Sajnálom, hogy a múltkor gonoszkodtam veled". Ölelés. "Köszönöm." És ez így ment percekig. Őszintén mondom: alig tudtam visszatartani a könnyeimet. Számomra ez csoda volt. És egészen óra végéig boldogan játszottak tovább, senkire még csak rászólni sem kellett.

Gyors dobozolás munkába

Marék mogyoró, 2 főtt tojás (előre megfőzve), saláta fokhagymaszósszal.

Egyéb dobozolós bejegyzés például itt.

„Úgy élni az életed, hogy alapvetően senkitől nem vársz el semmit, hatalmas szabadság. Rájössz, hogy szinte rendíthetetlen vagy, mert valami belül kikapcsolta a „hogyan kellene a dolgoknak lenniük” gombját.”

Kedd: amikor Isten viccelődik

Szóval júli 14-én ismeretlen eredetű, iszonyatos görcs, mentő, kórház, mindez Kalocsán. Saját felelősségre nem maradtam bent, megígértem, hogy itthon kivizsgáltatom magam. Nem az ígéret, hanem magam miatt és azért, mert a görcs ijesztő volt és nem tudom, kibírnám-e még egyszer, megyek is sorban. Nőgyógyászat negatív, urológia negatív, fogászat negatív, most a gasztroenterológia vonalon menetelek. Múlt héten vérvétel. A lelet szuper, 2 csillag (hemoglobin 0.2-del magasabb, MCV 1-gyel magasabb a megengedettnél), két mínusz (amiláz és karbamid alacsony), a többi ideális. Az immunológiai rész lelet 5 hét múlva lesz meg.

Mára volt időpontom CT-re (hasi, kis medencei). Mivel munkaidőben kellett mennem, megbeszéltük T-val, hogy bemegy helyettem az első két órára, én meg a CT-ről egyenesen sietek a dolgozóba. Gondoltam: 1 perc alatt megvan a vizsgálat, aztán már mehetek is. M. jött velem, voltak páran a váróban, kontrasztanyagot ittak, nézték az órát. Még kérdeztem is, vajon milyen íze lehet, bár annyira nem érdekelt, hiszen én úgyis gyorsan végzek. Amikor felvették az adatokat és aláírtam a beleegyező nyilatkozatot, várni kellett. Oké. Majd kijött a nővér, hozott egy kancsót, poharat: ezt igyam meg 20 perc alatt, aztán kopogjak be. Hű, hát jó. Víz íze van egyébként, le is döntöttem. Kopogtam, jó, várjak. Sorra jöttek ki az emberek, kanüllel. Szegények- gondoltam-, biztos komoly bajuk van. Behívtak. Belső terem, tök modern CT gép, kedves hölgy. Így feküdjek, blabla. Fekszem. Kényelmes, tiszta. És ekkor a hölgy elkezdi paskolni a könyökhajlataimat, kézfejeimet.

"Ugye nem azért csinálja, mert meg fog bökni?"- kérdeztem kétségbeesetten és már be is pánikoltam. "Hát az érfestő anyagot valahol be kell juttatni!" Anyám, hát ilyen nincs! Riadózott az agyam, hogy de hát múlt héten böktek, voltam vérvételen, és különben is, erről nem volt szó, ezt senki nem mondta! (Iszonyatosan félek a tűtől, a világból ki tudnának kergetni még a gondolatával is.) Aztán -és ezt ki is mondtam hangosan is- "eldöntöttem, hogy nem hisztizek. Nekem is jobb, a nővérkének is. Még jó, hogy nem néztem előre a neten utána, mert az baromság". (Ugyanis beparázok és el sem megyek a vizsgálatra.) Szóval kaptam egy kanült, bele egy sóoldatot. Majd vizsgálati utasítások, gépbeálltás, és ekkor már nem volt para, csináltam, amit mondanak. A vizsgálat után maradt a kanül, még fél órát kellett vele várni kint az esetleges mellékhatások megjelenése miatt. Kaptam rá vattabucit, hogy ne is lássam a kék kupakos szúrós izét. Aztán vissza, kanülkiszedés. A lelet után hétfőn érdeklődhetek.

Mondanom sem kell, hogy az óráimnak vége volt, amíg a kórházban voltam. Közben persze jeleztem, hogy nem fogok menni. Kellemetlen, de ezen sem agyalok, mert fölösleges: nem lógtam, tudták, hol vagyok, és mindenki elhiheti: szívesebben tanítottam volna, semmint tűt szúrjanak belém... De több mint 40 év (!) kellett ahhoz, hogy felfogjam: az egészségem fontosabb a munkánál. Sokkal. És ha -szerencsétlen módon- munkaidőben kapok időpontot orvoshoz, el fogok menni. (Ugye nálunk nem fizetnek helyettesítést, ezért kellemetlen, viszont első nap én is felajánlottam a kollegáknak, hogy bármi közbejön nekik, bármikor helyettesítem őket.)

Ott a teremben, amikor már bent volt a kanül, felnéztem "az égre", és magamban azt mondtam: "Jól van, Kisöreg, rendesen megvicceltél azzal, hogy nem szóltál a tűről. Na, majd este beszélgetünk.". Persze azonnal tudtam, hogy óriási segítség volt mindez: hogy fogalmam sem volt a CT-vizsgálat menetéről, így aztán nem izgultam, nem idegeskedtem fölöslegesen. Ráadásul csodálatos kórházi dolgozók kezei közé kerültem (megint), rend volt, tisztaság, kedvesek voltak, nyugtatóak, mosolygósak, precízek, informatívak.

Esténként tényleg beszélgetek "az Öreggel". Lassan 30 éves rítus, hogy alvás előtt olvasok, aztán elmondok egy Miatyánkot, egy Üdvözlégyet és egy Esti imát. Olyan másfél-két éve pedig megbeszélem az Univerzummal/Istennel/Sorssal (...) a dolgokat. Megköszönöm, ami jó volt a napban, és ilyen mindig (!) van, bőséggel, így legtöbbször bele is alszom a kis minden esti hálaadásomba. Tudom, hogy ma is így lesz. :)

Napindító

Összefoglaló: 35. hét

Összefoglalók 1-32. hét itt
33. hét itt
34. hét itt

Nagyon-nagyon gyorsan megy az idő...

Hétfőn sulis -Mohácson intézendő- megbízással kezdtem a napot, majd időpontkérés a kórházban. A suliban egész jól haladtam a dolgommal.

de.: töltött bundáskenyér

du.: marék mogyoró

e.: 1 szendvics

5km

Nagyon-nagyon gyorsan megy az idő...

Kedden is munka, megint haladtam. Két tanmenet híján -azokat majd megírom- megvan az összes, megkaptam minden tankönyvet és kiegészítő anyagot a kollegáktól. Itthon pedig megcsináltam a németes dolgaim rendszerezését (végre).

de.: 2 szendvics

e.: gyümölcsleves, 1 zsömle (szafis), marék mogyoró

8km + Pahla 14/5.

Nagyon-nagyon gyorsan megy az idő...

Szerdán reggel az endoszkópián kezdtem, be kellett mennem a beutalókért és egy leletért, aztán vérvételre mentem. Az egyik eredmény holnap meglesz, a másik hat hét múlva. Majd munka, értekezlet Szederkényben, az anyaintézményben. Aztán folytatás Babarcon. A. kolleganőmnek (ő a könyvtáros is a faluban) első nap említettem, hogy majd A varázshegyet szeretném elolvasni. Erre ma hozta nekem. Hát megeszem! :) Azért még befejezem a Galápagos-t (Vonnegut), de alig várom, hogy elkezdhessem A varázshegyet.

de.: 1 szendvics

du.: fél szendvics

6km

Nagyon-nagyon gyorsan megy az idő... De nem akarok ráparázni. Haladok a dolgaimmal fontossági sorrendben. Egyelőre semmi cifrázás, legyen meg mindenből az alap, a többi majd jön.

Csütörtökön nagyon rosszul voltam egész nap. Kínzó volt a hányinger és a szédülés. Csinálgattam ugyan a dolgom a munkahelyen is, itthon is, de nem igazán lehetett hasznomat venni.

Nagyon-nagyon gyorsan megy az idő...

Pénteken klasszikosakk, jobban mondva klasszisokkal jobb bőrben ébredtem. Délelőtt munka (1 zabszeletet sikerült leküzdenem). Évnyitó próba. Végre találkoztam néhány gyerkőccel, és nagyon cukiiiik!!! :)

Idén nincs sávozás, nincs pontos időbeosztás. Sőt a parázást is minimalizáltam. Konkrétan eldöntöttem, hogy nincs is. Haladok mindennel, szerencsére nem vagyok teljesen kezdő, tele vagyok ötletekkel, amikre a gyerekek biztosan vevők lesznek. A határidős cuccokkal is jól állok, és minden sokkal könnyebb úgy, hogy lemondtam a maximalizmusról, bőven elég a nagyon jó is, és nem sírom el magam, ha valami "csak" jól sikerül. :D

M. hozott ebédet, egyszerű volt és nagyszerű, két szeletet is megettem. :)

Délután Pécs, Café Frei.

Szombaton 5-kor, vasárnap 3/4 5-kor ébredtem magamtól, így jó hosszú volt a hétvégém. :) Munkával telt. Átírtam az egyik tanmenetet heti 4 órára, megírtam a népismeret tantárgyét, átnéztem a többit. Kész egy hétre minden óraskicc, minden szükséges eszközzel, kiegészítővel. És rendbe raktam a lakást is, ahol így tanév elején mindig tarthatatlan a helyzet: papírkupacok, könyvhegyek, játékok (...) veszik át az uralmat a pincétől a padlásig. 

A görcs óta (júli 14.) a szervezetem full önálló életet él, hol hízok két kilót, hol fogyok hármat. Az ételbevitel még mindig minimális, leginkább győz a hányinger. Azért vasárnap dobozoltam hétfőre, az első sulinapra.

Egy csokis fehérje szelet, 1 deci gyümölcsleves (én főztem), mogyoró némi csokival bevont mazsolával. Ja, hogy nem keto? Nem egészséges? Nem ideális? Másfél hónapja örülök, ha egyáltalán BÁRMIT meg tudok enni. Függetlenül a makróitól, a tápanyagtartalmától. És bízom benne, hogy hamarosan lesz ez sokkal jobb is.

Heti haladás: 43 km, idei összes eddig: 1198 km.

Évnyitóra készen...

... testben:

... és lélekben:

Filmajánló: Végtelen hit

A film itt.

A fehér ember...

“Azt hiszem, a fehér ember úgy fél attól a világtól, amelyet alkotott magának, hogy se látni, se érezni, se szagolni nem akarja. Ha az arcodba csapódik az eső vagy a hó, ha a jeges szél megdermesztett és most a füstölgő tűz mellett felmelegszel, ha a forró gőzfürdőből kijövet a hideg folyóba veted magad – akkor érzed, hogy élsz, de ti ezt az érzést már nem igénylitek. Skatulyákban éltek, kizártátok belőlük a nyár melegét és a tél fagyát, testeteknek nincs többé illata, Hi-Fi-lármával tele a fületek, ahelyett, hogy a természet neszeire figyelnétek, színészeket bámultok a tévében, akik nem létező élményekben részesítenek, mivel valódi, saját élményeitek már rég nincsenek, eszitek az ízetlen ételeket – hát így éltek ti. És ez nem jó.

Az étellel, amit esztek, ugyanúgy bántok, mint a testetekkel. Megfosztjátok természetes részeitől, ízétől, illatától, nyereségétől, hogy aztán mesterséges színt, mesterséges ízeket kapjon.

Nagyon megnehezítettétek, hogy helyesen, belülről éljük át a természetet, hogy részei lehessünk… Nem csak a földet, a sziklákat, az ásványokat tettétek tönkre, vagyis azokat a dolgokat, amelyeket ti “holt”-nak neveztek, pedig nagyon is elevenek; megváltoztattátok az állatokat is, melyek az ember hozzátartozói, a Nagy Szellem részei, olyan félelmetesen megváltoztattátok őket, hogy felismerhetetlenek lettek. Vannak farmok, ahol a csirkét a mellehúsáért tenyésztik. Azokat az állatokat alacsony ketrecekben tartják, folytonos tolongásban, mert ettől természetellenesen kifejlődnek a mellizmaik. A ketrecekben állandó nyugtató, álmosító, halk zene szól. Egyetlen hangos szó, és a csirkék bediliznek, nekirepülnek a rácsoknak és összetörik magukat. Ha egy madárnak szüntelenül görnyedt gerinccel kell élnie, természetellenessé, őrültté, gonosszá válik. Így van ez az emberekkel is. Ez az, amiért öngólt rúgtatok.

Nemcsak szárnyas és négylábú testvéreiteket változtattátok meg, nemcsak őket fosztottátok meg a karmaiktól és torzítottátok el, hanem saját magatokat is megnyomorítottátok. Az embereket bizottsági elnökökké, hivatalnokokká, bélyegzőóra-nyomkodókká tettétek. A nőkből háziasszonyokat, félelmetes hárpiákat csináltatok.

Az ember nem arra született, hogy az ilyesmit elviselje. Börtönökben éltek, ti csináltátok magatoknak, és úgy hívjátok, “otthon”, hivatal, gyár.

A madárra semmi szükség. Nincs bátorságotok tisztességesen megölni – levágni a fejét, lefosztani a tollát, kibelezni – nem, mindehhez semmi kedvetek. Így aztán csinos kis műanyag zacskóban kerül elétek, feldarabolva, konyhakészen, íze nincs, de bűntudat se jár vele… A ti felfogásotok szerint a háború is – ültök a repülőgépben, magasan a felhők felett, megnyomtok egy gombot, ledobjátok a bombákat, és nem nézitek meg, mi történik a felhők alatt – szagtalan, bűntelen és steril. Osztogatjátok, adjátok és veszitek a halált. Az összes dezodorotokkal együtt haláltól bűzlötök, de féltek a halál valóságától; nem mertek szembenézni vele. A halált is sterilizáltátok, suba alá került, megfosztottátok méltóságától. Mi indiánok azonban gondolunk a halálra. Én is. A mai nap például kitűnő lenne meghalni – nincsen sem nagy hőség, sem túl hideg. Jó nap arra, hogy egy szerencsés ember elérjen útja végére. Egy boldog ember, akinek sok a barátja. Másmilyen napok nem olyan jók. Azok önző, magányos embereknek valók, akiknek keserves dolog itt hagyni ezt a földet. De úgy gondolom, a fehérek ebből a szempontból alighanem minden napot rossznak tartanak.”

Sánta Őz sziú indián. Könyvét itt éred el.

Iskolakezdésre

Gyerekek, Szülők, Kollegák, hajrá!

 

kép

Csütörtök

Ja igen, csütörtök. Csak onnan tudom, milyen nap van, hogy megnéztem a naptárban. Iszonyatosan robog az idő, holnap vége az augusztusnak is. És most, hogy ezt a három mondatot leírtam, bevillant -megint- a Galápagos, Vonnegut könyve, amit éppen olvasok. Olyan tekintetben, hogy lehet, hogy tényleg túl nagy az agyunk, ezért gondolunk olyasmikre, amik nem fontosak. Ezért agyalunk túl dolgokat, amire egyébként semmi szükség nem volna, csak bonyolítjuk vele a saját életünket...

Gyakran emlékeztetem magam arra, hogy azzal foglalkozzak, ami fontos. Ez a gondolat konkrétan is felmerül bennem, de sokszor csak úgy átsuhan az agyamon. És az erre érkező gondolat mindig ugyanaz: Csak a szeretet számít. Ezt a szívemmel is érzem. Jó ideje. Ha pedig bármilyen kérdésem adódna, amire nem tudom a választ, megnézem A viskó című filmet. Eddig rengeteg választ találtam már benne. És ma a húgom blogján jött szembe valami, ami tetszik:

Egy egyszerű gyakorlat hasi zsírpárnák ellen

További edzéstippek otthonra itt és a linkelt bejegyzés végén.

Kedd

Tavaly augusztusban is új munkahelyre mentem, volt dolog rendesen. Ez tipikusan az az időszak, amikor úgy tűnik: túl sok a feladat és túl kevés az idő. Tavaly sokat terveztem, megvolt az étkezési és mozgásterv is, aztán sokszor borult a terv. (Mostanában nemigen tervezek: a pici, amit reggelire csomagolok, se fogy el, általában délután hazahozom legalább a felét.) És szinte minden nap úgy éreztem: ha nem aludnék, akkor sem készülnék el mindazzal, amivel szeretnék. 

A bal oldali tavalyi, a jobb oldali idei kép:

Idén jóval kevesebb tantárgyat tanítok, nem lesznek szakköreim sem. 

Már tavaly terveztem, idén viszont megvalósítottam: tematikusan összegyűjtöttem a némethez az anyagaimat. A doboz a mappákkal már ezer éves, arra várt, hogy végre használjam. Én így sokkal gyorsabban, hatékonyabban tudok benne keresni, a saját munkámat könnyítem meg vele.

Idén is 2 (3-4) hetemet rászánom, hogy félévig előre gondoljam az órákat és felskicceljem magamnak, de először az első két sulihónapra mindenképpen. 

Tavaly is mindig közbejött valami, az idei év is sűrű, ez a hetem és a következő is olyan, hogy többször nem egy, hanem két helyen kellene lennem egyszerre, de még mindig nem klónozta(tta)m magam. :) A júniusi görcs óta járok kivizsgálásra, és ha időpontot kapok (nem egyszerű), akkor megyek. Szerencsére a főnököm megértő. Ez most az az eset, amikor tényleg nem foglalkozom azzal, ki mit gondol (új munkahely ugye pl., ahonnan "nem illik" hiányozni rögtön az elején), az egészségem a legelső.

A suli kis tünemény, munkaidőben inkább itt szeretnék lenni, semmint vizsgálatokon. :) 

4 db heti menü

kép

Ketogén étrend: információk itt

Saját dobozolós bejegyzéseim itt

A Facebookon a Boszorkánykonyha oldalamon is van egy dobozolós mappa, itt található.

Motiváció

Összefoglaló: 34. hét

Összefoglalók 1-32. hét itt
33. hét itt

Hétfőn haladtam a tegnap megírt listám szerint. 

Próbálkoztam az evéssel: még mindig nem megy sok, de már többször normális ízt érzek, nem mindent savanyúnak.

A múlt héten kezdtem tudatosan többet sétálni-kocogni, ez most is folytatódott. És mellette Pahla 14 napos kezdőknek szóló tervére tornázok.

R: 4 szelet sült bacon

E: 1.5 zsömle (Szafi lisztből), 2 szelet szalámi, fél keto kávé

V: 2 zsömléből bundáskenyér, 1 tojásból rántotta

R: Pahla 14 napos terv/ 3. + 6km

Kedden volt az utolsó szabadnapom, előkészítettem a kocsit a munkára (megtankoltam, kiraktam a szemetet, felvittem a lakásba, ami nem szükséges az autóban, lemostam...), elintéztem a dolgaimat a városban, magamat is rendbe raktam (lábápolás, körömvágás, hajmosás...).

R: -
E: 2 kis szendvics, keto kávé
V: 6 szelet sült bacon

R: Pahla + 10 km

Szerdán volt az első napom a -megint új- munkahelyemen.

de.: 1 szendvics
E: -
V: marék mogyoró

R: 8km

Csütörtökön jött el az a nap, amikor a szervezetem vészvillogója bekapcsolt a hetek óta tartó hőség miatt. Rosszullét hányás- és ájuláshatárig. Egész nap.

de.: 2 szendvics
du.: sajtos "tészta" (Slim tészta, mindenmentes és minden értéke nulla, azaz tápanyag sincs benne. Akciós volt, van itthon, de így magában egyáltalán nem ajánlom: konkrétan eszi az ember a semmit.)
este: marék mogyoró

R: 5km

Pénteken hőségriadót fújt az agyam is. Egyszerűen nem fogtam már fel dolgokat. Kikapcs. Kész. Pedig az új suliban aztán akad új infó bőven.

R: rántotta (3 tojás), 1 koktélparadicsom, 1 savanyú uborka, 2 szelet paprika
E: sajtos "tészta" (ld. tegnap)
du.: Marék mogyoró

5km

Szombaton anyuéknál szülinapozás.

3km

Vasárnap

A "lufiságom" jobban van néha. Kellemetlen, amikor egy korty víztől is felpuffad az ember hasa, de tanít is. Én életemben idén először mertem felvenni utcára passzos felsőt rövid szoknyával. Pedig nagyon kényelmes. És épp a fufi hasam volt az, ami erre "megtnított". Hiszen nem tudtam vele mit csinálni, és a lebernyeg felső alatt ugyanúgy látszott/látszik, akkor meg miért próbáljam meg takargatni? (Ez szerdai kép, munka előtt.)

A héten már kábé kétszer voltam éhes. De enni még mindig nem tudok sokat. Nem fogytam, hanem 62-64 kiló között mozog a mérleg, a doki szerint a felhalmozódott salakanyag teszi ezt.

És a héten "átfordult" a gyomor-érzet. Eddig ha nem ettem, akkor is úgy éreztem magam, mintha tele lenne a hasam. Mostanában meg ha eszek, ha nem, olyan érzés, mintha egy hete egy falatot sem ettem volna, mintha még a gyomrom falát is alaposan lesúrolták volna...

Szóval fogalmam nincs, mit és hogyan egyek, egyelőre maradt az a verzió, hogy megeszem, amit csak magamba tudok erőltetni, ez se nem változatos, se nem jó így, de nem ragozom: most ez van, aztán majd csak javul, avagy kiderül, mi okozza. Remélem, hogy a gyomort- és végbéltükrözést megúszom (a hasi UH után ezeket írta a doki), ha meg nem, akkor túlélem. :)

A hét szenzációja volt számomra, hogy a vasárnap meghozta a hőn áhított esőt és 16 fokot. Tudom, hogy megint felmelegszik majd a levegő, de ez most igazi szülinapi ajándék volt, kész megváltás.

A héten már dolgoztam, hát nevezzük inkább hőségtúlélésnek, érdemben nem sok hasznomat lehetett venni...

Heti haladás: 41  km, idén eddig összesen 1155 km.

Szülinapozás anyuéknál

A kert. 44 éve ismerem, azóta mindig gyönyörű.

Anyu meglepi szülinapi ebéddel várt, mindenki talált fogára valót. Minden mennyei volt és csodaszép, itt is köszönöm!

Érdekesség: a gyertyát Mohácson készítették.

Mami. Majd' 90 évesen nekiállt kalácsot sütni.

Nagyon szerencsésnek érzem magam, hogy 44 évesen még van egy nagyszülőm. Világ életemben odavoltam érte. Mami ahhoz a korosztályhoz tartozik, akik rengeteg mindent átéltek, háborút, szegénységet, kitelepítést, munkatábort, sok-sok politikai rendszert... Az ő értékrendje még egy kerek egész, szokásokkal, hagyományokkal, maximális családcentrikussággal.

Mami az utóbbi években kezdett igazán öregedni és nagyon megváltozott. Nem érti már a mai világot, a fogyasztói társadalmat, a felhalmozás-vágyat, a technikát. Egyre inkább megmarad a saját világában, a régi dolgokban. Korához képest jól van, ellátja magát, néha még süt-főz, takarítgatni is szokott. Teljesen süket. Régen nagyon sokat "sváboltunk", mesélt a régi világról, együtt írtuk a könyvemet. Összeszedtük a régi családi sváb ereklyéket, rám bízta azzal, hogy tudja: én értékelem és vigyázok rá. Sokat költöztem, és pár éve nyoma veszett az ereklyéimnek. Sehol nem találtuk. Tegnap a padláson kerestünk valamit anyuval és rábukkantunk ezekre a dolgokra. Totál boldog voltam, eleve, mert megvan, és mert népismereten nagyon jól lehete ezeket használni a suliban. Maminak mutattam, hogy megvan a csomag, ő pedig csak mondogatta, hogy vigyem el nyugodtan, neki már nem kell, nem is emlékezett rá, hogy anno rám bízta őket. Furcsa érzés, hogy megváltozott, de mindig minden változik. Ha hadakozok ezellen, azzal nem érek el semmit, a változás nem áll le.