Nagyon sűrűek a napjaim alapból. Új munkahely, időpontok, határidők. Mellette nem árt enni valamit, ott a lakás, az edzés, család. És ha nem lenne így is elég bonyolult, az élet azért rá-rátesz néhány lapáttal. Mostanában határozottan, jó kedvvel és megállíthatatlanul lapátol... De teljesen mindegy, mi történik, mert egyetlen dolog van, ami meghatározza, hogy mindezt hogy élem meg. Én. És ez nem attól függ, mi történik, hanem attól, ahogy reagálok a történtekre, ahogy rajtam lecsapódik, ahogy megélem.
Pár napja elfáradtam. Saját magamtól. Az állandó tervezéstől, a(z előre) gondolkodástól, a dobozolástól. Azt hittem, jön megint egy "mély" (hosszú ideje nem járt nálam). Mert ez most nagyon nehéz. Aztán az élet megmutatta, hogy "ugyan! ez nehéz? akkor most figyelj!", és pakolta a kisebb-nagyobb terheket ráadásként. Tegnap este jött cseresznye a habos tortára, amitől ma reggelre úgy éreztem: én komolyan feladom. Vannak problémák a kajálásommal egy ideje, délelőtt konkrétan ama elhatározás határán voltam, hogy visszahízom. Tudatosan. De most tutira 100 kiló fölé. Sütin fogok élni, mert édes, mert finom. Nem érdekel, ha állandóan fájni fog a hasam, kiütéses leszek és wc-n ülő.
Van az úgy, hogy nem jön minden úgy össze, ahogy az ember eltervezte. Hogy jön egy szürke, fáradt, kedvetlen, "mindennehezenmegy" időszak. Előfordul, hogy diéta/életmódváltás-kezdet alatt becsúszik egy nagyobb adag étel, egy süti, egy kimaradt edzés. Az elején ez sokkolhat, és képes az ember egyetlen (na jó, néha két-három) becsúszott, nem tervezett hiba miatt minden addigi befektetett munkát, időt, eredményt sutba vágni és feladni az egészet. Sőt hatalmas kudarcként, óriási csalódásként megélni. Nem vagyok tökéletes, sőt nagyon messze vagyok attól. De sok-sok év alatt megtanultam, hogy Rómát sem egy nap alatt építették. És hogy én is tévedhetek, hibázhatok. Szerintem nem az egy-két elrontott nappal van a gond, hanem akkor, ha a többi 363-at szúrjuk el.
Segíthet ez a gondolat is.
Nyűgös voltam egész nap. Front lehetett, mert már reggel a panelrengeteg összes kisgyereket bőgés, visítás és hiszti koncertet adott. Jöttek szépen sorban a problémáim, azaz a megoldandó feladatok, de belül már kuncogtam, mert ezt a leckét már megtanultam: nem esünk kétségbe olyan dolgok miatt, amiken tudunk változtatni.
Délután sütit akartam enni. Meleg van, tutira nem fűtök itthon a sütővel, és mivel idén nem volt szülinapi tortám, ideje volt sütit enni. Mákra vágytam, hát előételnek ettem egy kakaós csigát, aztán jött a mákos patkó. És a babkávé.
Jóízűen ettem meg a sütit, utána letudtam a böjtjét. És már az első falat sütinél megkönnyebbültem: nem éreztem "bűnözésnek", nem valami titkos melléevés volt, hanem mákos süti, amit nagyon megkívántam és megettem.
Habár délelőtt semmi energiám nem volt (elszívta a nyűgösködés?), már az első falat sütinél tudtam, hogy nem marad el a reggelről elhalogatott edzés. Már öreg este volt, de megcsináltam. Nem volt ezer százalékos, de megfogtam vele a lényeget.
Az edzéssel az az egyetlen gondom, hogy el kell kezdeni. Ha elkezdtem, akkor már minden oké, élvezem, megcsinálom, aztán büszke vagyok magamra. De a kezdet sokszor nehéz. Elkezdem gyártani magamnak a kifogásokat, mint ma este: késő van, fáradt vagyok, holnap korán kelek, mert dolgozni kell menni, süti után már semmi értelme... És csak úgy sorjáznak ezek a gondolatok. Mivel ismerem magam, tudom, hogy meg tudom csinálni, akkor is, ha késő van, annak ellenére, hogy fáradt vagyok, és tudom: mindig van értelme. Elővettem hát a jobbik eszemet, és amint átöltöztem, elszálltak a kifogások. És ma is megcsináltam. Az utána következő virtuális vállveregetés miatt pedig duplán megérte.
A lényeg: tudd, mit miért teszel, ismerd meg magad annyira, hogy tudd, hogyan tudod magad "megregulázni", és tudd, hogy mindig megéri. Minden másra ott a mastercard.
