Múlt, jelen...

A múlt. Mami rokkája a padláson. 

A jelen, ami nemsokára múlt lesz. 

A következő képeket csak az érti, aki járt itt. Én 48 éve ismerem ezt a házat. Heten laktak itt, ma már hárman nem élnek, mami pedig az otthonban. Anyu pár hét múlva Mohácsra költözik. A ház változik, üresedik. 

Erről a falról hiányzik valami. Igen, rokonok, ismerősök, a kakukkos óra. Amióta élek, ott lógott. 

Opa (így hívtuk dédapámat) szobájának falán sincs ott az óra. 

És az "angyalkás szoba" sem a régi már, elrepültek az angyalkák... 

A jelen dobozolva, zsákokba zárva vár. 

Azt mondják, nem szabad ragaszkodni tárgyakhoz, helyekhez (...), nekem ez nem könnyű. Ez a ház és a benne lakók jelentették nekem a biztos pontot, a biztonságot, a családot. Én itt mindig otthon voltam. 

Hiányozni fog a hatalmas udvar. A meggyfa, aminek elődjénél lógott az imádott hinta. 

A mindig csodás virágoskert. 

Egyik kedvenc virágom, a szellőrózsa. 

A levendula, amit egy tihanyi kirándulásról hoztunk anyunak. 

A tér, a zöld, a levegő. 

A rózsa, amit még talán papi oltott. 

Hiányozni fog a rózsalugas is. Amikor kicsi voltam, ezen alul kertitörpék hintáztak. 

A kilátás a kert végébe... 

... a melléképület..., a góré, ami gyerekkoromban még kukoricával volt tele és ahol rengeteget játszottunk... 

... a garázs mögötti kis járat, ahol azóta is lóg egy létra a falon... 

... a műhely. Lassan kiürül... 

Itt nyulakat tartott anno Opa. 

Mögötte csodás kilátás a mucsi dombokra... 

Kutyusaink nyughelye... 

Mindez marad itt. Számomra nagyon lélekfacsaró. 

Voltunk mamikámnál. Fizikailag roppant jó állapotban van, értelmileg annál kevésbé. Hajmeresztő sztorikat ad elő. A fejében férjhez megyek, voltam jegyesoktatáson is. A házuk helyén repülőtér épül. A legnagyobb: a nővértől könyörög cigarettát, rá akar gyújtani. Az én mamim, aki sosem dohányzott, sőt minden bagósnak beolvasott, hogy szokjon le. ... 

Holnap is pakolás anyuval. Azért már kezd látszani a vége. 

 

Napi cuki

A negyedik óra végéig gondolatban már 20-szor felmondtam. Véletlenül pillantottam a tükörbe a folyosóra menet, a hajam kusza, az arcom tiszta ránc. Nehéz, de a fáradtság és az idegi cincáltság ellenére is igyekszem mosolyogni. Picinek, öregnek, durván kimerültnek érzem magam, megyek kifelé. Fogócskázik az udvaron az egyik csapat. Amikor elmegyek előttük, az egyik gyerkőc hozzám szalad, megsimítja a karomat és áhítattal mondja: - De szép vagy! 

Dobozolás

Dobozolgatok is ám, ez 2 nappal ezelőtti, csak nem mindig érek ide feltenni bejegyzésben. :)

 

Reggelem versbe szedve (hehe)

Pipi!- ébresztett hugyhólyagom hajnalok hajnalán,

ürítettem is sebtiben annak egész tartalmát.

Lehúzásra került a sor -és ez nem politika-,

nem töltődik fent a tartály, nincs víz, jaj, de mostoha

körülmény! de nem csüggedtem, alhatok még keveset,

ám ekkor a barna maci éledezni elkezdett.

Volt már nálunk mizéria, dugulás meg csőgörény,

kibéleltem -jer, te zacskó!- illemhelynek közepét.

Nem nagy dolog a nagy dolog, pont bele a zacsiba,

ám amikor azt kiszedtem, történt egy kis galiba:

kiszakadt a zacsek vége, fele maci odalett,

no de ezt én nem hagyhattam: bedugtam a kezemet

a kagylóba, sűrűn-bőven a papírva csomagolva.

Gyűjtőzsákba került így az én nagy mutatványom,

a maradékot ásványvízzel leküldtem a járaton.

Ügyes voltam, már-már büszkén tekintettem magamra,

amikor is konstatáltam: kezet mosni hogy fogsz, te bamba?!

A fertőtlenítő kendő jó szolgálat ilyenkor,

s nem örömmel, hanem szükséggel egy újabb ásványvíz kibontódott.

A fürdőben óvatosan lötyköltem a kezemre,

baci, bűz nélkül és tisztán mehettem munkahelyemre.

Lépcsőnek le kis csomagom magamtól eltartottam,

a tárolónál akkurátusan a kukába dobtam.

Pipi, mackó, búcsút intek, az ég áldjon titeket,

csőtörés most már megoldva,

nem kell vödör, nem kell szóda,

már rendesen, ember módra illemhelyre mehetek. :)

A portfólióm

 

Pihenés off

Reggeli után irány haza. Útba ejtettük anyut, aki hetek óta folyamatosan pakol, padlást, lakószintet, pincét, garázst, műhelyt (...). Szívet facsaró átnézni a régi dolgainkat és azt mondani: kuka. Hiszen a gyerekkori kedvenc-kedves játékaink is megvannak még, szuper állapotban. Ma ott volt A kávéskészlet, A kutya, A vödör, A mozsár, A puzzle, A kis szatyor (... ... ...). Egyszerűen nincs szívem kidobni, inkább elviszem a suliba. (Sajnos a mi lakásunk is nagyon kicsi, a tárolónk dugig...)

M-nak réteges kávét kreáltam.

Amúgy a helyzet? 

Pihenés ide vagy oda, szinte fáradtabb vagyok, mint előtte voltam.

A gerincem felső szakaszán allergiás kiütésnek látszó viszkető folt van.

Az egy hónapos szekrényberúgós lábujjam a mai napig sajog, még mindig duci és sötét lila...

Szóval az élet szép. :)

 

☺

 

Pihenés on

Munka és madárijesztő projekt után ... 

... pihenés on. 

 

Csütörtök

A munkakezdéskor (augusztus 22.) elhatároztam, hogy jó, akkor nézzük meg, mennyit dolgozom ténylegesen. Fel is rittyentettem egy A/4-es lapot a tanáriban az asztalom mögött lógó "faliújságra" és elkezdtem bőszen jegyzetelni. Mindazt, amit aznap csinálok. Hja, de már rögtön ezen az első napon megdőlt a mutatvány, ugyanis ha mindent írtam volna, ott állhattam volna egész nap a papírlap előtt tollal a kezemben és szorgalmasan jegyzetelgethettem volna. Próbálkoztam még pár napig (pedig akkor még tanítás sem volt), de képtelenség mindent felírni.

Általában 7-kor a suliban vagyok. Viszem a reggelit legtöbbször (itthon még korai nekem a reggeli, amire odaérek, pont jó). Leparkolok, de már vár a kapuban egy gyerkőc, hogy segíthet-e bepakolni a cuccot a kocsiból (van, hogy több fordulónyi dologgal megyek), ha nincs cucc, mesél, amíg beérek az épületbe. Lepakolok, előkészítem a reggelimet, közben bekapcsolom a számítógépet, nyomtatót, meg kell nézni az emaileket, kinyomtatni, amivel otthon készültem. Leülök enni, közben szállingóznak a gyerekek, kopognak, hoznak valamit vagy kérnek, mutatnak, mesélnek, szülő jön, csörög a telefon, közben eszek. Megjönnek a kolleganők, irtó gyors nap-megbeszélés, melyik gyerek hiányzik, kiért jönnek 10-kor, kinek az ebédjét kell lemondani (...). Közben beírom a jelenléti ívbe az érkezésem időpontját, aláírom, beikszelem az utazásos papírba, hányadikán benzineztem a munkahelyre. Összepakolom a patyerkámat az első órára (amit már előző nap odakészítettem), belenézek a jegyzetembe, hogy mivel is készültem, megyek órára. Eddig sem unalmas a dolog, innen aztán felpörögnek az események és nincs megállás a műszak végéig. 

(Készülünk például a holnapi Erntedank-Vogelscheuche-Projektre, kicsik és nagyok izgalommal várják.)

Amit sikernek könyvelek el: az egyik kis elsős kicsit távolságtartó volt velem eddig, de ma odaszaladt hozzám és megölelt. 😊

Könnyelmű kijelentés, ha azt mondom: x órára otthon vagyok. A közlekedés ezen az útszakaszon (is) katasztrofális. Nem csoda, ha ezen a szakaszon szörnyen ritkán van trafi, képtelenség száguldozni, előzni is, mert akkora a forgalom, mint az M0-áson csúcsidőben...

Ezerszer készültünk már a Frei kávézóba Pécsre, ma úgy alakult, hogy be tudtunk menni. Bár elsősorban vásárlás volt a cél: farmer. Nekem van egy, amit még akkor vettem, amikor a hormonkezelés miatt nagyon meghíztam, de az ugye akkora, hogy még úgy is lecsúszik rólam, hogy a derekánál már be van véve. Van egy másik, azt anyutól örököltem pár hete. Akkor majdnem teljesen jó volt, most meg leesik rólam, pedig kilóra pontosan annyi vagyok, mint amikor a farost kaptam. Régen volt ekkora mákom: a céundában volt egy rész, ahol akciósak voltak a farmernadrágok. Fogtam is egy ölnyi 38-ast és 40-est, elvonultam a próbafülkébe. Egy 38-ast próbáltam először: nagy. Jött a következő: nagy. Hinnye, mondom, én ezt nem értem. Néztem a 40 S jelzésűt: a dereka bő, de amúgy szuper, a hossza is majdnem tökéletes. Gyorsan döntöttem: elhoztam a legkisebb 38-ast és a 40 S-eset, az alsó szomszédunk varrónő, megcsináltatom vele az én méretemre, irtó jó áron volt mindkettő. (Nem is mentünk más boltba.)

Aztán Frei. Tényleg szörnyen régen voltunk itt Pécsen, pedig nekem ez a kedvenc freikávézóm. Kérnem sem kell, kimaxolt tejszínnel kapom a Cannes-i fagylaltkávét. :)

Cserébe ma nincs vacsora, no de olyan nagyon éhes sem vagyok.

Napi cuki

 Timi néni, ha kinövöd ezt a pulóveredet, akkor nekem adod?

😁

Nem tudom

Tegnap hétfő volt. Az öt tanórám és a napközi után néma lélekkel jöttem haza. Ha nem egyedül ültem volna az autóban, akkor sem tudtam volna beszélgetni, még megszólalni sem. A munkám régóta olyan 10 % tanításból és 90 % fegyelmezésből áll. "Rendteremtésből" leginkább, amihez kifogyott az eszköztáram. Olyan trágár kifejezéseket hallok napi szinten az alsósoktól, amilyeneket a 48 évem alatt még felnőttektől is ritkán. Olyan mértékű szemtelenséget tapasztalok, hogy legtöbbször köpni-nyelni nem tudok. Lehet, hogy mimóza vagyok, lehet, hogy öreg, de lelkileg felemészt akár egyetlen, a gyerekek között eltöltött nap is. (Vannak persze tündér-cserfes-rosszcsontok is, akikkel lehet normális emberi kapcsolatot kialakítani.)

Rengeteg az elvárás, irtózatos a tananyag, az adminisztráció, felháborító a miénk mellett a gyerekek megbetegítő leterheltsége (hogy lehet egy elsősnek minden nap 6 órája????? - a papír persze mást mutat).

Ma voltam szemészeten: december óta több mint fél dioptriát romlott a szemem. Rengeteget ülök gép előtt, a suliban pedig a neonfényben, sokat kell olvasnom, néznem. A munkavédelmi előadást minden augusztusban végig kell ülni, de aztán erről ennyit... Azért mentem szemvizsgálatra, mert egyszerűen nem látok. Se távolra, se közelre. Tudtam, hogy kell új szemüveg. És tudtam, hogy drága. Hogy majdnem kereken egy havi fizum, arra azért nem számítottam...

Amiért elkezdtem ezt a bejegyzést: nem tudom, normális-e minden egyes nap ilyen szinten fáradtan hazajönni a munkából, hogy még létezni sincs energiám. Mintha szenet hordtam volna egész nap. Még enni sincs kedvem. 

Hű, próbáltam újraolvasni, amit eddig írtam: egyáltalán nem fog az agyam és nem tudom, mit akartam az egészből kihozni, talán tényleg csak annyit, hogy hiába hittem sokáig, hogy tanítónak születtem, ez a dolog nem nekem való, lépni kéne. Vagy megváltozni. Nem tudom.

Padlás- nem a musical

Tegnap korán reggel Hőgyész, onnan anyuval Gyönk, meglátogattuk mamikámat az otthonban. 

A felírt nyugtató nagyon jól bevált, mami tényleg nyugodt, kiegyensúlyozott. A kis fejében nem változott a zűrzavar, de nem dühöng, nem szenved attól, hogy mindig meghal szerette -a fejében-, újra horgol, sok levelet ír. Jár hozzá gyógytornász, és habár nyáron a kórházban kijelentette az orvos, hogy többé nem fog lábra állni, az én mamikám egyedül felkel a kerekesszékből és átül az ágyra, sőt járókerettel önállóan közlekedik, és jelentem: emeli a lábát! Lassan két hónapja van az otthonban, és azóta is csak ezt tudom mondani: a lehető legjobb helyen és kezekben van.

Mamitól anyuhoz haza, eldobható "játszós" ruhába átöltözés, aztán irány a padlás. Szombati program:

Vasárnapi program:

Ez anyu régi tamási cucca, a húgom és az én ott tárolt dolgaim, és mamiék szörnyen régi egyebei. Mindent kibontottunk, mindent egyenként átnéztünk, szortíroztunk, kupacoltunk, lehordtunk, visszacsomagoltuk, bedobozoltuk, félretettük, megjelöltük (...). Ma délután átjöttek unokatestvéreimék is. Végre láthattam őket, és ők is sok dolgot elvittek. A lent lévő dobozokat-zsákokat is átválogattuk. Irtózatosan elfáradtunk, de megcsináltuk, amit szerettünk volna. 

Hazavezettem, kétszer megmásztam a dolgaimmal a harmadikat, itthon elpakoltam, letusoltam, és mivel most így ülve majd' összeesek, inkább megyek aludni, mert holnaptól munka.

🥰

 

Napi cuki

Az egyik órán, ahogy telt-múlt az idő, egyre hangosodtak a gyerekek. Az egyik módszerem ilyenkor, hogy egyre halkabban beszélek. Most is így tettem, a végén már suttogtam.

X (suttogva): - Te hogy beszélsz?

én (suttogva): - Hogy beszélek?

X (még mindig suttogva): - Suttogva. Ne így beszélj. Beszélj normálisan.

Kedd

A karanténomat végül nem oldották fel hivatalosan, majd ma éjfélkor hatályavesztődik.

Tegnap sikerült intézkedni táppénz ügyben: csütörtök-péntekre kértem, a hétfő-keddit "lemondtam. Keresőképtelenség kezdete csütörtök, vége péntek. Szerencsére gyorsan gyógyuló típus vagyok...

És megterhelő sem volt visszavonatni a táppénzt...

Ugye intéztem a táppénzemet, aztán visszaintéztem, majd mentem a Tankerületbe leadni a táppénzes papírt, onnan mentem dolgozni.

Sűrű volt a mai munkanap és hosszú (10+ óra). Folyamatos tevékenységgel. felét sem tudtam megcsinálni annak, amit szerettem volna, aztán este szülői volt. Mivel (papíron, hivatalosan) 26 órám van, gyakorlatilag pedig 32 (pénteken 6 óra alatt 9 az összevont osztályok miatt), fizikai képtelenség mindegyikre böcsülettel felkészülni. Pedig minden gyerekcsapat más, az idei 2. osztállyal nem ugyanazt, nem ugyanúgy tanuljuk németen (mert a tavalyi 2. egy erős csapat, velük elsőben el lehetett kezdeni a következő tanév anyagát, a mostani 2. pedig lassabb tempójú, nem olyan szorgalmas), tehát kellene a felkészülés nagyon. Idén van egy tantárgyam, amit nem szakosként látok el, hát gatyafelkötős, de sajnos nincsenek üres óráim az erre való készülésre (sem). 

Ma két csapatnál az óra végi kérdésem az volt, hogy érezték magukat az órán. Az egyik rajzolta, a másik kirakta.

Nekem ez az, ami számít. Minden másra ott a mászterkárd.

Pedagógus vs Timi néni

Sok-sok éve szinte letagadom, hogy tanító vagyok. A pedagógus szó régóta valami férget, undorítót, üldözendőt, elnyomandót, rinyálót jelent a köztudatban. Az átlagembernek halvány lila elképzelése sincs, mit csinál egy tanító/tanár egy iskolában, közeli ismerősömtől is megkaptam pár éve, hogy én csak ne sírjak (megkérdezte, hogy vagyok és azt merészeltem mondani, hogy fáradtan), mert tartok 3 maximum 4 órát, aztán megyek haza, ott a 3 hónap nyári szünet meg a többi (... ... ...). Nem hogy nem veszik a fáradságot arra, hogy bejöjjenek velem egyetlen napra a suliba, hanem még fel is ülnek a médiának, a politikusoknak. Akiknek (vagy 15 éve mondom) annyira egyértelmű a céljuk az oktatás lezüllesztésével (is), hogy még a Holdról is látszik, sőt már nem is burkoltan teszik, hanem teljesen nyíltan. Megspékelve azzal, hogy így is gyűlöletet keltenek, ellentéteket szítanak, mint már mindenben.

A képen szereplő mondatot tényként odavetik a médiában. Támogatják? Én támogatom? A kérdést sem tették fel. Sosem kérdeznek, csak közlik a néppel, hogy hogyan döntöttek a pedagógusok, mi a véleményük. A PDSZ ugyanezt teszi (gyk. Pedagógus Szakszervezet), az én nevemben is beszél, tárgyalgat (...), pedig nem is vagyok szakszervezeti tag.

Már 3 másik országban éltem-dolgoztam. És tíznél is több éve nem nézek tévét. Nekem senki nem tudja bebeszélni, hogy bárhol rosszabb, mint itthon. Nem azért, mert nem hiszem el, hanem azért, mert tudom, hogy nem így van. Már 15 éve Olaszországban is feltűnt, hogy más ott (is) az élet, más a közhangulat. Ugyanezt tapasztaltam Németországban és Ausztriában is. (Ja, jobbak az utak, más minőségűek a termékek (... ... ...).) Ezen három ország mindegyikében tudták, hogy pedagógus vagyok, és egyszerűen nem értették, miért megyek el akkor külhonba mosogatni, cart pucolni, időseket ápolni, hiszen jó szakmám van, megbecsült. Nem hitték el, amiket (már akkoriban) meséltem az itthoni helyzetről.

Itthon nem szeretem, hogy pedagógus vagyok. Mert ez ebben az országban az egyik legszégyenteljesebb dolog. Úgyhogy gyerekekkel foglalkozom, ezt csinálom. És megmaradok szimplán Timi néninek.