Az első ápolós éveimet E-nél töltöttem. "Kéthetezés", mint itt Ausztriában általában. Karácsonykor nem dolgoztunk, se a váltóm, se én, a család megoldotta azt a kis időt, szerintük nekünk is a saját családunkkal kell lennünk az ünnepek alatt.
Bécsben egy hetet voltam, októbert írtunk, a hét napot is alig bírtam ki a centiméteres penészben, nem is gondoltam az ünnepekre.
Sok kihagyás után dolgoztam L-nál Németországban idén év elején, tudtam, hogy maximum két három hetes etapot vállalok be (azt is csak azért, mert repülővel kellett utaznom, én előtte még sosem repültem, pedig nagy álmom volt), L. a demencia végstádiumát taposta, alvás nélkül zombi voltam.
I-hez idén szeptemberben mentem három hétre, a második héten meghalt.
L-hoz kerültem aztán, szerdán utaztam, csütörtökön meghalt.
Majd A. jött, vagyis én hozzá, és egyelőre maradtam. Vele karácsonyoztam. Ugyanolyan nap volt az is itt, mint a többi. Változó a hangulata, a lelkiállapota, sokszor öt percenként képes a jókedvből depresszióba esni. Nem egyszerű, de legalább már éjszakánként egész jól alszik. Ma botrányosan zavart volt. Délig mondta a magáét, iszonyat hangerővel, ha ott voltam, ha nem, csak ismételte a kis mondandóját haragosan. Aztán negyed kettőig kiabált, átkozódott, szidta a gyerekeit, harcolt az egész világgal. Itt szakadt el nálam a cérna. Nem emeltem fel a hangom, nyugodt maradtam vele, mert másnak nincs értelme. Kapott egy nyugtatót és kivittem sétálni. Kora estére csöndesedett el, de nem mondott le arról, hogy még pár ezerszer közölje, mindenki milyen hülye (...) és hogy ő már ezerszer elmondta, hogy haza akar menni. Két nap múlva vele fogok szilveszterezni.
