A cselekmény több szálon futott, a zárt ajtós részéről szólok most.
Az ember ugye eltervezi, hogy beugrik a városba, fogja a motyóját, felöltözve beteszi maga mögött az ajtót, ráfordítja a kulcsot, megy a dolgára. Aztán hazaér, kulcs a zárba, elfordít, ajtó kinyílik, páciens be, a nap megy tovább. Hát beugrottam a városba, motyó, ruha, kulcs, fordítás oké, hazaérés, kulcs a zárba, elfordít, bumm. Nem nyílik. Újabb próba, újabb bumm. Talán az alsót is bezártam? Próba: nem, az nyitva. Akkor előről. Kulcs a zárba, elfordít, semmi. Bumm. És bumm. És megint bumm. Telefonok. M. megpróbálja, bumm. Telefonok. Főbérlőnek, J-nak, aztán jön a telefonkönyvem: sorba minden ismerősnek, hátha valaki tud egy lakatost. De senki. Tovább. Kapok néhány telefonszámot, amit jobb híján rúzzsal írok a bevásárlócetli hátuljára. M. szerszámokat hoz, de nem jut semmire. Az ajtó zárva, nem fordul el a nyelv. Telik az idő. Folyamatos telefonok. Megpróbálom újra a kulccsal. Semmi. De ekkor látom, hogy az ajtó nem a zárnál szorul, hanem fentebb. De mi a franc nem engedi? Egyetlen, meglehetősen valószerűtlen ötlet: a csak belülről használható biztonsági zár kattanhatott be teljesen véletlenül. Jár az agyam. Ha a zárak rendben és "csak" a biztonsági zár a bibi, akkor ha a túloldalról be tudnék jutni a lakásba, mondjuk a teraszról, akkor ezt ki tudom nyitni. Első emelet. Átmegyek a túloldalra, de nem látom, nyitva hagytam-e a terasz ajtaját. Ha nem, akkor is van esély arra, hogy bejutok, mert -mivel csak rövid időre mentem a városba- nem húztam le a kilincset teljesen. De ugye oda is fel kéne jutni. Létra kellene. Telefonok. No de ha mégis zárva, és roncsolni kell, megtehetem-e? Végre tudok beszélni a főbérlővel: várjam meg. Totál igaz: a lakás nem az enyém, neki kell eldöntenie, mit lehet "tönkretenni", ha muszáj. De nem tudok nyugodni. Kinek lehet létrája? Felhívom K-t Ausztriában, a férje a Hőtávnál van, talán van létrájuk. Megkapom a számot, hívom, sajnos nincs, bádogossal próbálkozzak. De azt sem ismerek. Létra. Ács! De honnan szerezzek ácsot?! Létra. Hosszú létra. Kihúzható létra. Tűzlétra. Ez az! Tűzoltóság! M. megkeresi nekem a mohácsi számot. Felveszik. Mivel nincs életveszély, nem jönnek ki, de segíteni fognak, várjak kicsit. Visszahívnak. Kapok egy telefonszámot és egy ötletet. Tárcsázom, beszélünk, Zs. tíz percen belül itt van. (Itt minden szál összefutott és mindent egy időben, egyszerre kellett megoldani, ezt megfogalmazni, érthetően közzétenni nincs tehetségem.) Rohanok vissza a ház elé, látom, jön egy autó, a srác nézelődik erősen, ő lesz az. Intek neki, megáll, vázolom a sztori lényegi részét. Kipróbálja a zárat, szerinte sem azzal van gond. Megyünk a ház túloldalára, helyzetet menteni. Ekkor látom meg, hogy a hálóban nyitva az ablak. Mondom Zs-nak. Azt is, hogy ne izguljon, majd én mászok. Telefonál. Indul: létráért. Leülök a padkára. Csak pár perc és jön Zs., egy másik srác, másik autó, de a tetején a létra. Szuper, hamarosan kiderül, megoldódott-e a helyzet. Létra leszed, támaszt, kihúz. Rövid... Nem engednek mászni. Mászik Zs., nem ér el az ablakig. Felmegy a másik srác. Jó másfél méter létra kellene még. De nincs. A srác nem gondolkodik: előadja Stallone magánszámát a Cliffhangerből, mint pók a falon, aztán mint egy szöcske, szökken egyet függőlegesen, lóg egy kézen az ablakkereten, aztán sikerül feltennie a lábát a párkányra. Ott áll, leszól:
- Akkor én most belépnék.
- Megkérlek rá- mondom és elenged a gyomromból a féltő izomösszehúzódás, amikor látom, hogy biztonságban, bent van.
Pár másodperc néma csend. Állunk Zs.val a ház előtt és meredten bámuljuk az első emeleti ablakot. Aztán hirtelen megjelenik a másik srác. Velünk egy szinten, a lépcsőházból jön.
- Nyitva hagytam az ajtót.
- Akkor hát sikerült! Jaj, nagyon szépen köszönöm!!! Mivel tartozom?
- Nekem semmivel- mondja Stallone.
- Semmivel -mondja Zs.- Örülök, hogy megoldódott a dolog.
És mentek.
