"Az elutasítástól gyakran azért félünk annyira, mert fejünkben valami olyasmi érzés- és gondolatcsomagot kapcsolunk ehhez a szóhoz, hogy: „Aki elutasít, annak biztosan igaza van. Azt akarom, hogy mindenki szeressen, és örüljön, ha meglát, és boldogan töltse velem az idejét, mert ha nem így van, akkor 1, azt nem lehet elviselni; 2, az egyértelműen azt jelenti, hogy nem vagyok jó semmire. Hiszen ha érnék valamit, biztosan elfogadta volna a szendvicsemet / ötletemet / véleményemet / szerelmemet. Mivel nemet mondott rá, és ő természetesen helyesen cselekedett, egyértelmű bizonyítékot nyert, hogy elviselhetetlen, rettenetes alak vagyok.”
Persze nem kell, hogy ennek a monológnak különböző változatait szavakkal is minden alkalommal lejátsszuk magunkban. Éppen elég, ha érezzük. És amikor az elutasítástól félünk, általában ezt érezzük: hogy akármiről legyen is szó, az a mi személyes kudarcunk. Hogy énünket, személyiségünket, teljes emberi mivoltunkat utasították el. (...)
Rengeteg helyzet van, amit elutasításként élhetünk meg. És ha ezekben a helyzetekben a fenti csomagot hívjuk elő magunkban, lassan, de biztosan „megtanuljuk”, hogy ne is közeledjünk senkihez, ne merjük kimondani, amit gondolunk, ne merjünk mások véleményével szembemenni, új kapcsolatokat kialakítani. Csak próbáljunk mindig mosolyogni, kitalálni, mit várnak tőlünk mások, és folyamatosan a „mások” kedvébe járni, hogy mindenáron kicsikarjuk elismerésüket és szeretetüket, míg végül azt is elfelejtjük, kik vagyunk mi magunk, és igazából mit is szeretnénk.
Tudom, hogy „kolduló szívnek az ész ritkán ad alamizsnát”. Mégis, gondolkodjunk el egy pillanatra. Biztos, hogy minket mindenkinek szeretnie kell? Biztos, hogy aki elutasít, racionálisan teszi ezt? Biztos, hogy az a másik mindig tévedhetetlen? Soha nincs olyan, hogy az ő döntéseit is saját érzelmei, gyengeségei, előítéletei irányítják? Hogy ha egyetlen dologra nemet mond, az nem egész lényünknek szól?
Mi mindig, mindenkinek minden megnyilvánulására igent mondunk? Mindig mindenkivel egyetértünk, mindenki minden gondolatát, cselekedetét, érzését elfogadjuk, mindig mindenkit szeretünk? Biztos, hogy amit egy-egy ilyen helyzetben érzünk, megkérdőjelezhetetlenül és örökre igaz?Nem lehetséges, hogy egy elutasítás olykor többet elárul az elutasítóról, mint arról, amit vagy akit elutasítottak? (...)
Kétségtelen, nem kellemes, amikor az ember dolgait valamiért elutasítják. (...) Irracionális dolog lenne minden elutasításnál idegösszeroppanást kapnunk, és azt megélnünk, hogy alávaló, galád lények vagyunk, csak mert valakinek abban a pillanatban éppen mást diktált a szíve, az ízlése, a belső mozgatórugója. Megpróbálhatjuk persze megérteni, miért mond valaki nemet valaminkre. Róla szól, vagy rólunk? Ha rólunk, igaza van vagy sem? Ha igen, akarok-e, tudok-e változtatni azon, amit kifogásolt?
Ha akarunk és tudunk, egy elutasításból is tanulhatunk. Olykor a javunkra is válhat, a fejlődés egy lépcsőjét jelentheti. Olykor egyszerűen csak továbblépünk, új kapcsolatokat, új közeget keresünk. Ha azonban a legkisebb dolog miatt is kizárólag magunkat ostorozzuk, és irracionális gondolatainkat erősítjük meg újra és újra, megtaláltuk az egyik legbiztosabb megoldást a kisebbségi érzések, a depresszió, a garantált rossz közérzet eléréséhez."
