Nehezen aludtam el önmagamhoz képest. Máskor leteszem a fejem, pár perc és már alszom is reggelig. Tegnap megint önálló életet élt az agyam, jöttek-mentek a gondolatok, a régi képek, a miértek. Nem hagytam, hogy átvegyék az irányítást. Nem volt egyszerű, de határozottan megmondtam magamnak: most alvás van, aludás, csicsika, hajcsi, durmolás (...), bevált.
Reggel nyoma sem volt az éjjeli gondolatoknak. Volt más. Reggeli fények. Egyszerűen imádom!
Reggeli fények, motiválódás és mozgás után reggeli készítés. Amíg sült, előkaptam a listát a mára tervezett dolgokkal. És gyorsan átnéztem az anyagiakat: 15. napja vagyok itthon; egyelőre nincs munkám és nem tudom, mikor lesz legközelebb; ennyim van, erre kell mindenképp; szorzás-osztás, oké: mindenféle "dorbézolás" mellőzésével biztonságban vagyok.
Majd bolt.
Tegnap rengeteg dolgot összeírtam, amit ma szeretnék elintézni. Egészen a boltig ment -majdnem- minden a terv szerint. Aztán borult az egész. Egy nem várt malőr miatt a helyszíni, telefonos ügyintézés után a nyakamba vettem a várost és folytattam a dolgot gyalogosan. (Ez egy nem ma kezdődött történet és nem is holnap lesz vége, egyelőre csak számomra van jelentősége a dolognak. Ha teljes lesz a sztori, megírom.) 6 km nem tervezett, enyhén szólva tempós séta kerekedett belőle. Hálát adtam az égnek az erős lábaimért, a jól működő tüdőmért, az egészséges szívemért. Azért, mert nem kellett éppen időre mennem sehova. Azért, mert tudtam, bármeddig fog tartani, a reggelim laktató volt és nem leszek túl éhes. Hálás voltam magamnak, amiért edzés után letusoltam és tiszta ruhát vettem fel. Hiszen nem volt tervben a város végigrohanása. Hálás voltam, amiért elég terjedelmes a telefonom "Névjegyek" mappája, volt kihez fordulnom. És azért is, mert meseszép, napsütéses utolsó októberi nap van, kellemes hőmérséklet, nem szakad az eső...
Hazafelé megkerestem a ropogó levélkupacokat és azokban -is- mentem. Egyszer csak megláttam egy falevelet. Hatalmasat. Azta! Ez nagyobb mint a fejem! Fel is vettem, megálltam egy pillanatra és készült a fotó. Ekkor hirtelen megállt mögöttem egy autó, kipattant belőle egy férfi és rám mordult: "Maga mit fényképez?!". Az első pillanatban halálra rémültem, a második pillanatban átgondoltam, követek-e el valaki ellen valamit, esetleg bűnös-e a cselekedetem, a harmadik pillanatban tudtam: én tiszta vagyok, a negyedik pillanatban odaugrottam a pasi elé: "Magamat a levéllel. Nagyobb mint a fejem."- és odatartottam neki a telót. "Elülső kamera, látja? Itt a galéria. Ez vagyok én a levéllel, lapozok, ez meg a reggelim. Muffin. Finom volt!" A férfi arca és hangja bocsánatkérő-félmosolygósba váltott. "Elnézést, hogy megkérdeztem"- mondta zavartan. "Semmi gond. Viszlát"- mondtam én és siettem tovább. (Azt hihette, hogy a házát fotózom. Nem tudtam, ha azt tettem volna, bűncselekményt követtem volna el? Magyarországon sohase lehessen tudni - Micimackó után szabadon... Így aztán otthon utánanéztem, mert tényleg ezt is szabályozzák. Nem is akárhogyan. Nyomtattam pár hozzájáruló nyilatkozatot -na , ezt a külföldi ismerőseim tutira nem hiszik majd el-, lesz nálam mindig, biztos, ami biztos alapon...)
A tegnapi elalvás, az anyagiak, a munka nélkül levés, a délelőtti váratlan malőr és a pasi rám mordulása miatti negatív töltet ekkor hirtelen összeadódott és nem várt könnyek gyűltek össze a szememben és kezdett összemenni a gyomrom. Ez az érzés meglep néha. Olyan hirtelen jön és akkora erővel, hogy konkrétan nem is mindig értem és nem is tudok mit kezdeni vele. Ijesztő, szívdobogtató, mintha mindez nem is velem történne. Mintha csak rám fújták volna. Mégis én vagyok, aki érzi és én vagyok, akinek meg kell birkóznia vele. Mert meg kell. (A lelkem valahol a kamasz és a fiatal felnőtt kategória környékén járhat a fejlődésben. Mindenképpen haladás: tavaly kilenc éves volt...) De az eszem negyvenegy éves és nem hagyom, hogy ilyen kérdésekben a szívem vigye a prímet. Az ész a karmester, dirigált is. Mindez pár másodperc, talán egy perc alatt zajlott le: nagyon tudatosan arra fordítottam a figyelmemet, ami van: a kellemes hőmérsékletre, a nap még érezhető erejére az arcomon és a kabátomon átszűrődve, a falevelek csodás, főként meleg sárga színeire, az aszfaltra a lábam alatt, a közeledő biciklisre, a szembe jövő néni cipőjére... Amire hazaértem, már jobban voltam. És a nap pörgött tovább, jöttek garázsvásározni.
Ajtónyitás közben -véletlenül a kezemben maradt- készült éppen a töltelék a tojásba... Fél kettő volt, amire ebédeltem.
Folytattam tovább a dolgok intézését a listámról (amihez ma még jött jó néhány), de valami hihetetlen tempóban robogtak az órák. Nagyon gyorsan este lett. Ugyan nem voltam túl éhes, mégis készítettem és ettem vacsorát.
Mozgás: súlyzós + 6 km tempós séta
Ebéd:
töltött tojás, répa
Vacsora:
sós waffel, nagy saláta
A mosogatnivaló a tálcában. Valamiféle varázslatnak kell történnie, hogy még ma "elmosogatódjon". De ha nem lesz hókuszpókusz, az sem baj. Mozgalmas nap volt. Holnap lassítok a tempón. És fejben felírok olyasmit is a listámra, amit nem "kell", hanem amit szeretnék.
"Ó hidd el nékem, benned a Cél és nálad a Kulcs
Madárka tolla se hull ki, - ég se zeng, - föld se remeg,
hogy az Isten rád ne gondolna. Az Istent sem értheti meg,
aki téged meg nem ért.
Mert kedvedért alkotott mennyet és földet s tengereket,
hogy benned teljesedjenek, - s korok történetét
szerezte meséskönyvedül, - s napba mártotta ecsetét,
hogy kifesse lelkedet."
Babits Mihály
