Péntek

 "Azt ugyanis, hogyan fejezhetők ki az érzelmek, hogyan fejezhető ki a halállal szembeni rettegés, hogyan fejezhető ki a haldoklással és a veszteséggel szembeni rémület, nem lehet mintákba foglalni és elmondani, mivel nem is kizárólag a megértésben zajlanak, nem pusztán kognitív folyamatok, hanem érzelmi-testi válaszok sokaságából tevődnek össze. Ezek olyan elementáris és lényegi tapasztalatok, amelyeket rendszerint semmilyen hasonló korábbi tapasztalat nem előz meg."

Csütörtök este

 

Annyira megteltem már fáradtsággal, szervezéssel, kétségbeeséssel, düh-vel, fájdalommal, tanácstalansággal, félelemmel, kimerültséggel, tehetetlenséggel, könnyekkel, reménytelenséggel, kérdésekkel, lelkiismeret-furdalással, heves szívdobogással, szuszogás-hallgatással, injekciózással, suttogással, halálvárással, nyugtatással, álmatlansággal, reményvesztettséggel, keserűséggel, pokoljárással, bökdöséssel, tapaszozással, telefonálással, sírással, várakozással, imádkozással(...), hogy lassan teljesen üres leszek. 

A blogba anyu történetének csupán egy aprócska töredéke kerül. A közvetlen család látja a teljes képet, M., az ápoló, a húgom és én tapasztaljuk mindazt, ami konkrétan történik. Senkinek (SENKINEK) nem kívánom. Szeretném, ha anyu úgy maradna azok emlékezetében, akik szeretik, ahogy 70 évig ismerték, nem pedig, amilyenné ez az egy hónap alatt vált. 

Amit most biztosnak vélek: az ürességet kitölti a szeretet. 

Csütörtök reggel

Anyu egész jól ébredt 3/4 5-kor. Hulla fáradt volt, 300 évesnek nézett ki, de viszonylag tiszta volt a feje. Enni kért, ivott. Semmiben nem engedte, hogy segítsek, hát most kimondtam, amit eddig soha: mindig ilyen makacs voltál,inkább belehalsz, de nem fogadsz el segítséget. Én is ilyen vagyok, és ezen azonnal változtatnom kell. Később kávét kért, aztán cigarettát. M-nak, az ápolónak elkezdte mesélni az életét. Vicceskedett közben, jókat nevettek. Én kicsit hazajöttem szusszanni. Amikor elbúcsúztam, anyu bocsánatot kért, amiért így viselkedik velünk (sokszor morcos, keggggyetlenül makacs, akaratos). Anyukám, én így is szeretlek, mentem oda hozzá. Megfogta a kezem, magához húzott és ezer puszit adott. Sírva jöttem el (és most is potyognak a könnyeim, ahogy gépelek).

Szerda (azt hiszem)

Általában nem tudom, milyen nap van, hány óra. Azt tudom, hogy közeledik a karácsony, de képtelen vagyok készülni az ünnepre. Mert valami másra készülök.

Anyu ma hajnali 3/4 4-kor pánikrohamra ébredt. Megoldottuk. Napok óta búcsúzik mindenkitől. Maga elé motyogva sorolja az ismerőseit, rokonait, vált velük pár szót. Odahívott, J-nak akart emailt írni. (Roppant nehéz kibogozni, mit is szeretne mondani.) Írtam J-nak a messengeren, hogy anyu szeretne tőle elbúcsúzni. J. írt pár szót, amit felolvastam anyunak. Kétszer kellett megismételni, de aztán látszott rajta, hogy megnyugodott. Aztán azt mondta: mamával nem tudtam beszélni az otthonban. I. tanácsára már tegnap este írtam mami nevében egy levelet anyunak. Mintha mami írta volna, megnyugtató búcsúzást, elengedést. Mondtam anyunak, hogy M. volt maminál, és mami ezt a levelet írta neked. Sok idő volt, amíg felkészült a meghallgatására. Aztán elolvastatta. Megköszönte a szép levelet, lefeküdt és elszenderedett. De lehet még dolga, mert aztán felült és folytatódott a rendezkedés, a kérdések hada, a segítségek elutasítása, néhány lassú elfogadása. Igen, anyu annak ellenére, hogy fekvőbeteg, pár napja felül az ágy szélére -akár egyedül-, vissza is fekszik. A 25. ilyen attrakció után már csak segítséggel megy. Nyughatatlan, türelmetlen, sokszor agresszív, képtelen elhagyni egyelőre ezt a világot, miközben már látja a túlsó partot.

Anyunak is dolga lehet még itt. Ahogy halad előre az idő, egyre tisztábban látom, hogy bizony nem hiába kaptam ezt a feladatot, ez számomra is egy metamorfózis. Fájdalmas, kemény, roppant nehéz.

Régóta szerettem volna már írni: minden üzenetet, megjegyzést, kommentet elolvasok, válaszolni, reagálni rájuk nincs mindig energiám. De szívből köszönök minden apró gondolatot, nagyon sokat jelent az együttérzésetek, az imák, a ránk gondolás.

Durván embert próbáló időszak ez mindenkinek körülöttem, mindenkinek másért nehéz. Itt köszönöm meg MINDENKI legapróbb (és nagyobb) eddigi és jövőbeni segítségét, türelmét, óriási szükség van rá. 

Kedd reggel

Szó szerint egy szemhunyásnyit sem aludtunk. Anyu a fejében rendezte a dolgait. Mindent megbeszéltünk. Újra. Miközben egy nekem láthatatlan valakivel is beszélt. Ült ez a csont és bőr emberke és mint egy demens, csapongott két világ között motyogva. Elengedtem százszor. Mindent újra és újra átbeszéltünk. De mindig van még újabb kérdés, elintéznivaló. Mosni kell, meg kell locsolni a virágokat... Reggel kérésére felöltöztettem a megbeszélt ruhájába, aztán megkérdezte, milyen érzés lesz... Már látott valami szépet a sarok felé bámulva az opálos szemeivel.. 

Két nap alatt egy órát aludtam. Jött az ápoló, én -újra- elbúcsúztam anyutól, hazajöttem, bedőltem az ágyba és délutánig aludtam. 

Hétfő este

Tegnap a húgommal -sok nemalvás után, az őrület határán- sokat beszélgettünk. Kínunkban már többször nevettünk is (láds bárányos sztori, ugye, Tozzi?). És rájöttünk több mindenre. Amikre már az elején is gondolhattunk volna, de tényleg jobb későn mint soha. Az egyik: kell a segítség. Pihenni muszáj. Mert anyu elmegy, de mi maradunk. Így fel is hívtam az ápolónőt, aki ma itt volt pár órát. Én hazamentem aludni. Fél 12-kor telefonra ébredtem: anyunak halálfélelme van. Riasztottam a hospice nővért, aki jött is. Kicsit változtattunk a cseppeken, reméljük, nyugodtabb lesz anyu. Zs. maradt még. Beszélgettünk. Arról, hogy ez anyunak is, a hozzátartoóknak is kegyetlenül nehéz, de nekem bírnom kell. Aludni, ha anyu alszik. Amikor Zs. hazament, ketten maradtunk M-val, az ápolóval. Beszélgettünk kicsit, aztán ő bement anyuhoz, én egyedül maradtam a konyhában. És rájöttem, hogy én, aki 49 évig ökéletesen jól elvoltam egyedül, most félek. Félek egyedül lenni.

Lefeküdtem a nagyszobában, próbáltam pihenni, amíg M. itt van. Aztán csöngettek. A hospice orvos jött. Szóltam anyunak, ki jött. Egy pillanatra kinyílt az amúgy a távolba révedő szeme, örült. Nagyon kedveli T. doktort. Beszéltünk, megvizsgálta anyut, aztán leült velem még egyszer beszélgetni. Anyu úton van, de még erős a szíve. Pár nap és megérkezik. Úgy képzeljem el, minta ahogy megszületett, most újra a "vajúdás állapotában" van, amikor az orvosnak kevésbé jut szerepe, inkább a szülésznőnek (nekem), aki ott van és segít. De hulla fáradtan nem tudok segíteni. Doktor T. is megkért: jöjjön segítség és ne itt aludjak, menjek haza. Ha fél órákból is, de 8 óra alvást próbáljak összeszedni. És arról is beszélt, hogy habár anyu úton van, hallja, felfogja, ami körülötte történik, így mondjak el neki mindent, amit még szeretnék, többször azt is, hogy elengedem, menjen az útjára. Teszem is.

Igen, határozottan látszik, hogy anyu úton van. Mintha az álom és az ébrenlét között lebegne, a szivárvány felénél járhat. Folyamatosan intézkedik, alig hallhatóan motyogva rendezi a dolgait. Pakol, beszélget, közben a csont és bőr kezeivel lassú, sokszor nem akaratlagos mozdulatokat végez, mutogat, számol, imára kulcsolja a kezeit. Már alig tudja kifejezni, mit szeretne. Ha fájdalma van, az látszik rajta. Néha, amikor ki tudom venni a szavaiból, hogy felülne, felültetem, kibájlágolom, egyik oldalán mellé ülve tartom. Néha belefolyok a "valakikkel" történő beszélgetésbe, de csak annyira, hogy megerősítsem benne, hogy minden rendben van. Már nem eszik, nem iszik. A szervezete nem képes befogadni semmi kívülről jövőt. Csak a tumorhegyek csámcsognak benne hahotázva, de anyu nem adja könnyen a testét. Csont sovány. Az arcáról szinte minden ránc eltűnt. A szivárvány közepén hol előre néz, hol hátra. Még mindkét oldalon van elrendeznivalója. Szívből csak azt remélem, hogy sikerül fájdalom nélkül átlépnie a túloldalra. Amiben tudok, abban segíteni fogok.

Hétfő reggel

Tegnap este nagyon sokára sikerült álomba sírni magam. Hajnali 4-kor sírva ébredtem. Kimentem a teraszra és hányingerig zokogva próbáltam nyugtatni magam a fagyos csendben. Anyu este óta mozdulatlanul alszik az ágyában. A szívem megszakad, mert csak nézem az ajtóból, nem tudom, jó lenne-e, ha kicsit oldalra fektetném, nem tudom, jólesne-e neki, ha megnedvesíteném a cserepes ajkait, nem tudom, betakarjam-e, megigazítsam-e a párnáját (...), nem tudom, bemenjek-e hozzá vagy hagyjam pihenni... A sírástól dagadt szemmel keresek újabb zsebkendőt: nem tudok annyit kikészíteni, amennyi ne fogyna el... Miközben most gépelek, is potyognak a könnyeim, nem hányingerem van, inkább az egész gyomrom készül felfelé a torkomba. 

Anyu el fog menni, de én itt maradok. Ám ha így folytatom, nem fog sok jó kisülni belőle. Tegnap a kolleganőim megengedték, hogy itthon maradjak a szünetig. (Nem tudom, sikerül-e majd a segítségüket valaha is meghálálnom.) És megkértem az ápolót, jöjjön ma. Nem leszek egyedül, kettőnek könnyebb a pelenkázás, és muszáj kicsit pihennem, ki kell mennem kicsit a levegőre, fürödni, hajat mosni, és aludnom is kell. (És közben harcolok a lelkiismeret-furdalással, amiért anyu haldoklik, nekem meg ilyen nagy gondjaim vannak, miközben az eszem tudja, hogy így helyes.) És ha kicsit nem leszek itt a lakásban folyamatosan, talán könnyebben elenged anyu és talán én is könnyebben elengedem őt. 

Vasárnap este/Halálra várva

Amikor elhangzik: még egy-két hónapig eltarthat, akkor szembesül vele az ember igazán: ennek a betegségnek nagyon záros határidőn belül pont kerül a végére. Ez esetünkben december 4-én volt. Akkor anyu még anyu volt, hatalmas fájdalmak kínozták, de még mindent értelmesen, tiszta fejjel el lehetett rendeznI. milyen temetés legyen, milyen legyen az urna; a hivatalos dolgokat össze lehetett keresni, és volt idő felkészülni arra, amire muszáj.

Anyunak nem mondtuk el, mit mondott a hátralévő időről az onkológus. Csak múlt héten kérdezett rá a hospice orvostól, aki elmondta neki, hogy talán karácsonyig velünk lesz még. És ekkor kezdte felfogni, hogy tényleg ennyi volt.

Azóta minden nap azzal telik, hogy várjuk a halált. Mi: hozzátartozók, családtagok. Anyu még ma reggel is azt mondta a húgomnak, hogy "mge akarok gyógyulni". Pedig anyu három napja már nem önmaga. Teletapaszozva, telemorfiumozva, hallucinálva kapaszkodik foggal-körömmel az életbe. Majdnem két teljes ébren töltött nap után ma délután sikerült elaludnia. Nagyon alacsony légzésszámmal, de jó 3 órát nyugodtan aludt. Leszámítva a folyamatos meg-megrángásokat.

Senkinek nem szabadna ilyen fájdalmakkal harcolnia.

Senkinek nem szabadna ilyen szintre kerülnie, amikor már kifordul önmagából, már amikor tudja, ki is ő, hol is van...

És mindenkinek érdemes lenne komolyan átgondolnia, rak-e az otthonápolással ekkora terhet a gyereke/társa/bárki nyakára. És hogy akire rápakolná, elvállalja-e.

Mert a halálra várni nem sétagalopp. Sem a betegnek, sem a hozzátartozóknak és családtagjaiknak, sem az ápolónak...

Vasárnap reggel

Kemény éjszaka volt. Anyu (is) egész éjjel fent volt. Ülni akart. Hát ült. Kibájlágoltam jobbról, hátulról, balról hajnalig én ültem mellette, utána a húgom. Végig hallucinált, főzött, hivatalos ügyeket rendezett, imádkozott, és végig beszélt valakivel (akit én nem láttam). Szenvedett, de nem fogadott el szurit. Reggel hat körül hatalmas fájdalmai voltak. Megfogta mindkettőnk kezét és elbúcsúzott tőlünk.

- Bocsássatok meg nekem. Bocsássatok meg nekem mindenért. Nagyon szeretlek titeket, nagyon szeretlek. Örökké, örökké, örökké. 

Kapott 20 egység morfiumot. Nem volt elég, így kicsit ezután még 10-et. Több órás kínlódás után ma délelőtt sikerült vízszintbe tennünk. Küzd, harcol, akar, iszonyatos életerő, erő, akarás van benne, nem adja egykönnyen magát...

Azt hittem már pénteken, hogy elsírtam az összes könnyemet. Száraz volt és fájt már a szemgolyóm azóta. Ma reggel (is) kiderült: van ott még (könny)tartalék.

 

Szombat

Amikor I. volt itt látogatni anyut, azt mondta: ez a betegség mindenkinek egy tanítás lesz.

Anyu a betegsége kapcsán a vége felé kimondott dolgokat, amiket évtizedekkel előbb kellett volna. 

Én pedig ma jöttem rá egy olyan dologra, amit tíz éve hallottam és amit akkor nem tudtam hova tenni. Hát ma leesett. És -istenemre- nagyot szólt.

Arra is rájöttem, hogy ezt a feladatot nem a Jóistentől/Sorstól/Univerzumtól kaptam. Mert ez nekem tényleg nagy falat. (Hibáztam, hibázok sok mindenben, az éjjel sem aludtam, ez rendes fizikai tüneteket okoz (... ... ...)) Ezt a dolgot anyu kérte, én pedig vállaltam. Mert fogalmam sem volt, mit vállalok. Mert meg akartam felelni. (...)

Kezd világossá válni, hogy mások véleménye, viselkedése nem az én felelősségem.

(...)

Anyu másfél nap alvás után ébredt ma. Újabb problémák: decubitus, vizeletürítési képtelenség, kemény hallucinációk, mozgásképtelenség, kegyetlen rossz kedv (...). Amit tudtunk, orvosoltunk. A hospice nővér azt mondta: anyu iszonyatosan makacs, akár egy hétig is húzhatja így. Zs. azt mondta: 1-2 nap. A húgom szerint anyu megvárja a 24-ét. Mert anyu tényleg ilyen: a legnagyobb országos hóviharban utazik, ónos esőben, a legelső kovid idején lett az emlő daganata, akkor műtötték (...), hát van itt egy közelgő piros betűs nap...

Hihetetlen, hogy amit mondtak, olvastam, igaz: a halál közeledtekor megnyúlik az orr, hegyesedik az áll...

Péntek

Anyu 24 órája alszik... 

Csütörtök

Ma akkora fájdalom, amilyet én 70 év alatt nem láttam anyun. Megkapta a morfiumot. 5-8 perc, amíg hatott. Az a pár perc alatt elhangzott: Nem bírom. Feladom.... Jött a hospice orvos. Tapasz 250, kaptunk morfium receptet. Anyu rákérdezett az orvostól, mennyi ideje van még. A doktor teljesen nyíltan, őszintén válaszolt neki: szerinte még lehet egy szép karácsonyunk...

(A képen a mai ebédem M. jóvoltából.)

Szerda

Mai kincsek:

Ma az utolsó órámon már nem láttam a billentyűzetet. Ha meg is pillantottam, nem találtam a betűket.

Amikor hazaértem, elláttam anyut (ez egyre rövidebb ideig tart, mert pár napja szinte semmit nem eszik és alig iszik, sokat alszik), aztán tudtam: aludnom kell. Muszáj. A Jóisten segített: anyu -evés helyett- elaludt a konyhában (néha még ki lehet ültetni a tolószékbe és "közlekedtetni"). Ténykedtem kicsit mini ebéd után, aztán aludtam fél 5-ig.

Megcsináltam alvás előtt, amit anyu kért (natur joghurt barackbefőttel turmixolva). Tudtam, hogy nem eszi meg, mégis elkészítettem, aztán a hűtőben landolt, majd holnap kidobom. (Minden alkalommal elteteti, hogy majd később megeszi, sosem eszi meg.) Elmosogattam, de nem érdekelt, hogy marad rajta valami, az sem, hogy a mosogató nem lett patyolat tszta. A tűzhelyet se tisztítottam le, ráér alvás után. Nem söpörtem, nem mostam fel. Tegnap este megcsináltam, jó ez most így. Csak alaposan kiszellőztettem.

Anyu5-ig aludt. Áttöréses fájdalomra ébredt. (Amikor a beállított, amúgy elegendő fájdalomcsillapítón áttör a fájdalom.) Ilyenkor kell  a morfium. Persze, ha anyu kérné. (Az orvos is azt mondta: túl jól bírja anyu a fájdalmat, pedig nem kellene szenvednie.) És ugye van az a fájdalom... "Timi, hozd azt a cart"- suttogta, én pedig beadtam egy dupla adag morfiumot. (Már látom anyun, mennyire fáj neki.) A "vicc": még ezen is átfájt a puklija (a gerince alsó részén van egy új daganat kb egy hete). Konzultáltam a hospice nővérrel: menjen plusz 25 tapasz első körben. Így már 200-as tapaszunk van, plusz fájdalomcsillapító gyógyszer+morfium. Talán 2-3 napig megint jó lesz, aztán én már nem tudom, de jön a hospice orvos, majd mondja.

Hét hete volt anuy a háziorvosnál és röntgenen, még a saját lábán. Hét hét alatt értük el a 200-as tapaszt, a morfiumot. A héten annyit sem evett összesen, mint én egy negyed adag reggelire. Már roppant keveset iszik. Kegyetlenül gyenge, sokszor beszélni is. 

M. ma intézte a postát, kivasalt. Ezer hála. És az esti gyógyszerbeadásnál is segített. Mert az is sokáig tart, hiszen ahhoz is erő kell(ene).

Megyek, megpróbálom bevetetni vele az utolsó gyógyszert és ágyba tenni...

 

Kedd

Mai cukik:

- Ezt neked csináltam. Ez te vagy!

Tegnap volt egy éve. Anyu eljött velem a suli adventi vásárába. Szép este volt.

Ma a két unokája jött el hozzá látogatóba Budapestről. Pont bealvós időszakában fogták ki a Nagyit, de előtte tudtak még fél órát beszélgetni. Anyu nagyon boldog volt, hogy láthatta őket.

Amikor hazaértem, a gyerekek már itt voltak. M-nal kimentünk pár percre a teraszra beszélgetni.

én: - Na, milyen a Nagyi?

M: - A Nagyi?! TE hogy nézel ki?! Hulla fáradt vagy! Pihenned kell!

...

Nem tudom,miért kaptam ezt a feladatot. Hiszen nem vagyok jó ebben. Szurit beadni a tűfóbiámmal, fájdalmat okozni, pedig pedig tényleg lételemem, hogy senkinek ne ártsak, orvosokkal konzultálni, amikor sokszor a nevem sem jut eszembe, ügyeket intézni, amikor kegyetlenül nehezen tudok dolgokat összeegyeztetni, folyamatosan figyelni, jelen lenni, tervezni, gyógyszert adagolni, kenőcsöket kenni (...), amikor lassan tényleg összeesek a fáradtságtól... Nem tudom, más hogy csinálja, én úgy érzem, nekem ez nagyon nagy falat. És akkor még nem említettem a dolog érzelmi hátterét.

Ma a suliban próbáltunk a karácsonyi műsorra. A kicsik kezdték éppen a táncot, amikor elkezdtem sírni, nem tudtam ott maradni, ki kellett mennem. Konkrétan nem tudtam abbahagyni a sírást (na tessék, most is elkezdtek potyogni a könnyeim...), egész hazaúton bőgtem.

Elfáradtam testileg is, lelkileg is. De mindig azt mondom magamnak: bakker, Timi, te mondod ezt? Mit szóljon anyu? És akkor erőt veszek magamon, kiteregeteg, elpakolom a megszáradt elmosogatott edényeket, készítek magamnak tízórait, kiviszem a bilit, ülök anyu mellett, amíg beleimádkozom a gyógyszert, viszem neki, amit kér (...).

Csak annyit kérek, hogy ha tényleg nekem szánták ezt a feladatot, hogy legyen hozzá erőm is...

 

Egyenes arányban

Ahogy fogy az időnk, úgy nő a fájdalom és úgy emelkedik a fájdalomcsillapító-adag.

Ma már 175-ös a tapasz, és kaptunk morfium injekciót is...

Ahogy fogy az idő, nő a fájdalom és nő a fájdalomcsillapító mennyisége, úgy nő a felelősség és a gyomorgörcsöm is. Úgy dolgozik bennem az adrenalin, hogy már szinte egyáltalán nem tudok kikapcsolni, még az eddiginél is kevesebbet és felületesebben alszom.

Ahogy fogy az idő, nő a fájdalom és vele a fájdalomcsillapító adag, nő a felelősség és a gyomorgörcs, úgy gyengülnek az idegeim. Mintha kezdenének a testemen kívülre kerülni, így legszívesebben ugornék mindenre (még sikerül türtőztetnem magam). Már nem tudok mindent kézben és észben tartani, jó, ha itt van valaki, amikor orvosi vizitünk van, mert a felét sem tudom megjegyezni annak, ami elhangzik. Ma a Volán-sztrájk miatt nem jött a dunaszekcsői ápolónő és mást sem sikerült beszerveznem, így én maradtam itthon anyuval. Küldtem anyagot még tegnap éjjel a kollegáknak, de iszonyat kemény nálunk, ha valaki hiányzik, mert alapból kevesen vagyunk, szegények rengeteget dolgoznak helyettem. :( Egyébként ha nem kellene dolgoznom, habár kegyetlenül fárasztó, de jól meglennénk itt anyuval.

Jól, de nehezen. Egyre nehezebben. Egyre több a könny, egyre többen hívják anyut telefonon "búcsúzni", egyre többször hangzik el, hogy nincs már segítség, csak fájdalomcsillapítás.

Ahogy a dolgok nőnek és csökkennek, erősödnek és tompulnak, úgy könyörgök egyre gyakrabban imáimban azért, hogy anyunak ne kelljen már sokáig így "élnie". :( És hogy amíg itt van, ne legyenek fájdalmai. :( És hogy el tudja engedni mamit. :(

Vasárnap

 Pontosan ma egy éve írtam az akkori bejegyzésben, hogy maminál voltunk, aki szerint anyu most úgy meghalt, hogy "tényleg kilehelte a lelkét". Ma video chatben tudott anyu vele találkozni.

Megrendítő, hogy mami a demenciája ellenére (vagy éppen azért?) anélkül, hogy bármit is mondtunk volna neki anyu állapotáról, tudja, érzi, hogy nagy baj van...

Megrendítő volt az is, hogy a kis video-találkozó mennyire megviselte lelkileg anyut: sosem láthatja többé az édesanyját, sosem adhat puszit neki, nem ölelheti meg... Borzasztó szomorúság lepte be órákra a szobát...

Isteni ebédünk volt M. jóvoltából. Jött Bp-ről L. is, húgom párja. 

Még muszáj dolgoznom kicsit...

Vasárnap reggel

Ahogy tegnap estére anyu kicsit felélénkült, úgy fújtak rá a húgomra valami kórságot. Rábeszéltem egy neocitránra, aztán alvás.

Reggel megnéztem anyut: félig ülve-kicsavarodva aludt, nem tudom felébreszteni a gyógyszerezéshez (majd később). A húgom a másik szobában  nyomja az ágyat. Készítettem neki gyógyitalt és megkértem: amíg itt van, maradjon ágyban és pihenjen.

Ma reggelre két "kórtermem" lett.  

Szombat este

Azt hiszed, lassan vége a napnak...

Reggel, amikor adtam be a vérhigítót, nagyon hüle érzésem volt. És nem is múlt el később sem.

Haladt a nap. Kora este látod, hogy a szuri helyénél vérpöttyök vannak a nadrágon. Megnézed: szivárog. Leragasztod. Fél óra múlva ránézel: véres a tapasz. Még egy próbálkozás: ez vérzik. Riasztod a hospice nővért: figyeljétek, holnap jövök. És ne szúrjatok holnap.

Ideges vagy, megnézed a neten, mire kell figyelni, esetleges belső vérzésnek mik a tünetei. Úgy volt, hogy hazamész aludni, aztán maradsz, mert ki tudja...

Írtam az előző bejegyzésben: itt nem lehet tervezni, még egy órára sem, előre.

Szombat

Amióta anyu így van, irdatlan mennyiségű hívást bonyolítunk, írunk messengeren, sms-ben, video chatelünk... Már két hete is azt mondtam: kidobom a telefont, mert ez már tényleg sok. (Ráadásul nem tudom/tudjuk mindig felvenni, aztán elfelejtjük a visszahívást, ha anyu alszik, lehalkítjuk/némítjuk, majd elfelejtjük visszahangosítani...) Pedig óriási mázli, hogy van, mert teló/okosteló nélkül elvesznénk.

Ma otthon aludtam, a húgom volt éjjel anyuval. Anyu végigaludta az éjszakát, sőt... Nehezen volt ébreszthető, ha fel is ébredt, csak 1-2 percig volt "éber", aztán visszaaludt. A délelőtt nagy része is így telt.

Ebédet M. hozott (nagy köszönet itt is!).

Délután mosogatás, elpakolás, aztán hivatalos ügyek. Mivel anyu mami gyámja, de sajnos már nem sokáig, intézni kell a gyámváltást (ha valakinek van ebben tapasztalata, ne tartsa magában!), ehhez csináltam meg a "Kirendelt gondnok számadása és jelentése" nyomtatványt egy darabig, hozzá minden számlát, csekket összekerestem és -rendeztem, nem egyszerű mutatvány, bár anyu szépen összegyűjtött szinte mindent hozzá még amíg jól volt.

Kegyetlen, de muszáj a hivatalos dolgokat megbeszélni, előkeresni a fontos iratokat, hogy aztán ne kelljen mindenért az egész lakást átkutatni.

Roppant kimerítő a háztartásvezetés és munka mellett a minden perces figyelem. Nincs két egyforma nap, de még csak két egyforma óra sem. Minden tevékenység (mosdás, evés, gyógyszerezés...) mindig máshogy zajlik, főleg anyu állapotától függ. Nem lehet előre tervezni még egyetlen órára sem. Minden áldott nap új dolgok jönnek, minden áldott nap megoldandó problémák serege vágtat és falja fel mindenki energiáját. A szeretet az, ami ad egy kis erőt, az, hogy tudjuk: ennek most így kell lennie. Anyu is "vállalta" a betegséget, mi is azt, hogy itthon ápoljuk. Nem tudjuk, mennyi időnk van még, de amíg anyu itt van, mi is itt leszünk vele, mellette.

Péntek

Ébredés anyunál. Gyógyszerezés. Szuri. Egyedül adtam be, nem voltam túl ügyes, csípett...

Hétkor indulás dolgozni.

Mai sulis kincsek:

X: - Ez a focis kártyám. Neked adom.

Y: - Nézd, ez egy sárkány! A tiéd!

(Megeszem őket.)

Suli után gyógyszertár. (Két hét alatt egyetlen napon nem voltam csak gyógyszertárban. Minden alkalommal 5-6 ezer. Két napja 24ezer... ... ...) Aztán anyuhoz.

Húgom főzött. Hála érte. Ebéd után nagy mutatvány: anyut lezuhanyoztuk. Olyan szuper a lakása is, a fürdőszobája is, hogy minden kihajtható, elrakható. A kerekes tolószékben betoltuk, onnan egy műanyag karfás székre áttettük a tusolóba és sikerült gyorsan lemosni, megtörölni, felöltöztetni. Nagyon örülök, hogy kicsit felfrissült, azért a "cicamosdás" nem ugyanaz.

M. is átjött kicsit anyuhoz (két napja nem találkoztunk), közös chips-partit tartottunk a betegágynál, miközben a húgom a gyerekei aranyköpéseit olvasta fel (mert hogy 22 éve gyűjti). Anyu szegény bele-belealudt. Napról napra fáradtabb. Nagyon harcol, hogy fent tudjon maradni, de nem igen megy. Mérlegeltünk is: 49 kiló. Így megy ez...

Taktikai megbeszélés: jöjjek haza aludni, és reggel, ha anyu nem tudja magának beadni a szurit, akkor átmegyek és beadom. (Megnyugtató volt, hogy délután anyu azt mondta, csak addig volt rossz a szuri, amíg adtam és csípett, utána semmit nem érzett.)

Hazaérve ezt találtam. :)

És M. már kész a holnapi ebéddel, sőt vasárnap is főz majd. Tényleg ezer hála. (Mint mindenkinek, aki gondol ránk, imádkozik értünk, a legapróbb dologgal is segít.)