Egy ideje valahogy sehol nem sikerül vezetnem az étkezési naplót: nem teljes a blogon, hiányos a naptáramban. Talán azért, mert mostanában az a fontos, hogy egyek, ha van mit, akkor a többi már mellékes. Fura dolog ez, amikor az ember rájön, hogy a kevésnél is van kevesebb, hogy az eddig maximálisnak érzett spóroláson túl is lehet még dolgokból lefaragni. És hogy mindez kellemetlen ugyan, de ez az érzés is elmúlik, ha nem erre koncentrálok. Az étkezésemet leginkább a katasztrofális kategóriába sorolnám, ez csupán abból a szempontból lényeges, hogy mindenkit megkérek, aki eddig hasonlóan evett, mint én: ne tegye, ez csak arra jó példa, hogy NEM szabad enni. Minden változik. Tudom, hogy ez sem marad így. Most ez van, elfogadom.
Hétfő:
R: 2 vajas-paprikás kenyér, keto kávé
E: (meghívásra) paradicsomos húsgombóc
V: parizer
Mozgás: 5.6 km
Kedd:
R: ld. tegnap
E: tojássaláta, cékla, kenyér
V: parizer
Mozgás: 4.4 km
Szerda :
(villámlátogatás anyuéknál)
R: ld. tegnap
E: bableves, sült csirke, krumpli, savanyúság, tejszínsüti
V: vajkrémes sajtos buci
Mozgás: 4km
(Vittem a hajfestékem, anyu gyorsan becsíkozta a sérómat. Mami meg csak ámult.)
Este Mini a fiúkkal.
Múlt hét szerdán kezdtem az új helyen dolgozni. Mivel még nyitás előtt volt, mindenféle munkálatot elvállaltam. Régóta szerettek volna kinyitni, de ez húzódott, tolódott. Új hely, új csapat, a főnöknek új stílus, új gépek, új eszközök... Én nem bántam, mert káosznak tűnt sok dolog. Idegeskedtem, izgultam, féltem. Mára tervezték a nyitást, egy zabszem nem fért reggel a hátsómba. Aztán reggel kiderült: nyitás holnap. Így volt alkalmam átgondolni az egészet a nap folyamán és arra jutottam: ezen nincs mit túlagonizálni, előbb-utóbb kinyitottunk volna, ennek is el kell jönnie, meglesz, a hogyan nem az én dolgom, megteszek minden tőlem telhetőt, aztán itt pont.
Csütörtök:
R: ld. tegnap
E: 1 szendvics, keto kávé
V: 1 szendvics, keto kávé
Mozgás: 4km
Reggel kinyitott az üzlet. Ahogy gyarapodtak a vendégek, úgy fogyott az izgalom és úgy nőtt a tapasztalatok száma. A munkám mellett figyeltem a többieket, sok mindent tanultam tőlük, sokat kérdeztem, és szívből hálás vagyok a segítségükért. Hatalmas (!) előny a madisonos tapasztalatom, mert habár nem voltam ott túl hosszú ideig, az ottani precizitásból, profi, határozott, egyértelmű utasításokból és betanításból nagyon jó alapot kaptam, anélkül most eléggé elveszett lennék. A tejhabom ma is jól sikerült, aminek nagyon örültem, mert a készítése nem is olyan egyszerű mutatvány. A főnök is lemeózta a cappuccinoimat (mert hogy néha be kellett állni a pultba is), meg is dicsérte. (Azért még rengeteget kell ezt (is) gyakorolnom.) A lábam jól bírta, na igen, azért itt nyolc óra egy műszak egyelőre, nem tíz és nincs dupla műszak. Nyitós voltam, fél ötkor pedig már itthon (még beugrottam a postára hazafelé).
Az üzlet bejáratával szemben játszótér van. Sokan megfordulnak ott. Ma felszolgáltam, az is a feladatom, hogy az ajtóban fogadjam a vendégeket és/vagy figyeljem a teraszt. Nagyon meleg volt. Egész műszak alatt tűzött a nap. Megpirult az arcom, leégett a bal karom és már nagyon fájt. Épp a sebeimet nyalogattam, amikor megláttam egy férfit, aki a játszótér felé kísérte a fiát. Tíz éves forma gyerkőc volt. Kérte az apját, hogy menjenek gyorsabban, de a férfi megállt a játszótér szélénél és elengedte a fiút. A gyerek boldogan iramodott a többi apróság közé. Vidáman nézte őket, amíg közeledett a modern mászókán, a színes mászófalon játszó picurokhoz. Azt figyeltem, melyik játék tetszhet neki a legjobban, de csak annyit láttam, hogy egyre szaporábban hajtja a kerekesszékét. Mert a lábait a sors használhatatlannak szánta. Elszégyelltem magam és azonnal befejeztem a "sanyarú sorsom" nevezetű sztorit, hirtelen nem is sajgott annyira az égett bőr a karomon, ezer hálát mondtam a kicsit még mindig fájó, de mozgékony lábaimért és könnyes szemmel mentem a dolgomra. Most is látom magam előtt, most potyognak a könnyeim, és nagyon hálás vagyok ennek a srácnak, hogy ismeretlenül is tükröt tartott elém és emlékeztetett rá, mennyire szerencsés és gazdag vagyok.
