Nagyon régóta nem vezetem rendszeresen a blogot. Igazából amit írnék, annak nem látom értelmét. Összefoglalva hétfőn leírhatnám, hogy kicsit fáradt vagyok. Kedden, hogy fáradt vagyok. Szerdán azt, hogy nagyon fáradt vagyok. Csütörtökön jönne a hulla fáradt vagyok. És így tovább. (Meg hogy két halálosnak ígérkező baleset áldozata is lehettem volna, nem, sajnos nem túlzás.) És mindig van munka, plusz készülés, váratlanul jövő és azonnal megoldandó. Munkából hazaérve lassan két hónapja először nekiugrok a tanfolyamnak (a 120 kreditért kötelezően elvégzendőnek), aztán még ez, még az. Dobozolni sincs már se kedvem, se időm, se energiám. Sőt úgy megint kezdtem visszacsúszni abba, hogy gyakorlatilag dolgozom, alszom, dolgozom, alszom... Pedig tényleg rengeteget leadtam a munkaaktivitásomból. Aztán egyetlen dologra nem maradt időm, energiám: önmagamra. Fura, de a lakást többet takarítom, a kocsimra jobban figyelek, mint magamra, a megfelelő üzemanyaggal "táplálom", új gumit veszek rá és cseréltetem a télit a nyárira, lemosom, minden apró rezdülésére figyelek, mert vigyázni akarok rá. Csak önmagamat vontam ki már megint az egyenletből.
Tegnap ugye vasárnap volt. Takarítottam, ruhákat pakoltam, csillogóra töröltem a mosogatót (...), megírtam a tanfolyam írásbeli vizsgarészét délután, estébe nyúlott, akkor nekiálltam az anyák napi műsor rám eső részének. Ekkor éreztem: nagy wc-re kell mennem. Mentem. Amint leültem, éreztem, hogy rosszul vagyok. Mint akit megmérgeztek. Kivert a víz, éreztem, hogy elájulok. Amennyire tudtam, megtörölköztem, és csak annyi erőm volt, hogy arra koncentráljak: el kell érnem az ágyig. Már az első lépésnél elszakadt a film, kétségbeesetten tapogattam fal után, aztán kábé egy lépésre az ágy előtt már csak egy hatalmas puffanást hallottam, de nem éreztem semmit, elájultam.
Arra eszméltem fel, hogy jézusom, valahol folyik a víz. Mintha egy apró szűrős csapból ömlött volna nagy nyomással hangosan sziszegve. A fejem zúgott. Nem tudtam rögtön felkelni, vártam kicsit. Felemeltem a bal kezem, jól van, remeg, de mozog, és kettő van belőle... Felemeltem a fejem, akkor éreztem és fogtam fel, hogy elájultam és nagyon beütöttem a kupámat. Felültem: a fenekem is sajog. Feltérdeltem. Láttam a földön a telefonomat, vagyis a telefonjaimat: nincs kettő, de annyit láttam. Nagy nehezen felemeltem, a képernyőből is kettő volt. Szuper, szóval ilyen a kettős látás... Feltápászkodtam, felmásztam az ágyra, és azonnal elaludtam. Olyan egy órára rá ébredtem. Lassan felkeltem, becsuktam az ablakokat, lekapcsoltam a villanyokat, beállítottam az ébresztőt.
Nem volt erőm átöltözni, úgy, ahogy voltam, a vizes hátú pólóban vánszorogtam vissza az ágyba. Lecsekkoltam magam: a kettőslátás elmúlt, a fülzúgás csökkent, nem tört be a fejem, nem tört el semmim, nem remegek, nincs hányingerem, nem hánytam, nem zsibbad semmim, sehonnan semmi nem folyik: egyben vagyok. Csak a fejem sajgott. Nehezen aludtam el, mert amikor becsuktam a szemem, a bal arcomnál egy olyan erős fénypontot láttam, mintha elemlámpával világítanának a nyitott szemembe, de aztán kikapcsoltam ezt a tényt és aludtam reggelig.
Sajgó fejjel ébredtem. Lassan. Felkeltem, és mindent csak szép lassan csináltam. Belenéztem a tükörbe, nem kellett volna, a saját anyám is nehezen ismert volna rám. Megbeszéltem magammal, tudok-e így vezetni. Igen: korábban indulok, lassan megyek és bármi előfordulna, a legkisebb plusz diszkomfort érzet is, megállok. Megbeszéltem magammal, bírom-e így a munkát. Az majd ott kiderül. De mentem, szép lassan bírtam, aztán 3 után hazavezettem.
Hogy van-e csavar a sztoriban? Akad. A tegnapi rosszullét napra és majdnem percre is pontosan 9 hónappal azután történt, hogy Kalocsán egy roppant hasonló rosszullét után
elvitt a mentő.
