(Mert
pénteken írtam már.)
Húzós volt ez a hét.
Nem is tudok visszaidézni mindent.
A munkaidő minden nap hosszabb volt az alapnál, próbák, műsorok... Nálunk még pénteken is tanítási nap volt.
Egyik este karácsonyi miniztünk a fiúkkal.
És ezerrel ment a karácsonyi szervezkedés.
Rokonaim, régi barátnőim egyike sem Mohácson lakik, sőt még a közelében sem. Anyuék vannak a legközelebb, ők is 80 km-re. Egy hét (a téli szünet) alatt csak úgy lehet mindenkihez eljutni, ha minden nap utazok. De így is mindenhol csak nagyon rövid időre tudnék maradni.
Nagyszerű dolog, hogy sok helyre várnak, mindenhova szeretettel, de a Mikulás most sem tudta kölcsönadni a szánját, amivel nagyon rövid idő alatt nagyon nagy utat meg lehet tenni.
A húgomék idén le tudnak jönni pár napra anyuékhoz. Így megvalósul sokunk álma, a "Nagy asztal". Ha jól emlékszem, a húgom lánya nevezte el így. A nagy, kihúzott asztal anyuéknál, amit sok-sok rokon ül körbe egyszerre, egy időben. Nagyon várom. Nekem ez lesz a legnagyobb ajándék.
Ma sok mindent végeztem, folyamatosan, de nem lóhalálában, ami elmaradt, az úgy jó.
Ma ejtettem meg az ajándék csomagolást is. Az idei ajándékozásból nem csináltam nagy faxnit. A gyerekek kapnak apróságot, a felnőttek tényleg csak jelzés értékű valamit. Viszont a csomagok nagyon szépek lettek. Nem igazán terveztem ezt sem előre, csak annyit tudtam: KARÁCSONYOS csomikat szeretnék. Ha előre gondolkodom, vettem volna szép anyag szalagot, mert nem vagyok műanyag-hívő, viszont így is csuda csomagok kerekedtek. A gyerekek kapnak ilyet, a felnőtteké is szép, de az kis egyszerű.
Őszintén bevallom, régen kapni szerettem. Aztán jött a "jó adni és jó kapni is" korszak. Ma is örülök, ha kapok, de az az igazi boldogság és öröm, amikor adhatok. Ezekben a csomagocskákban is ott van az apró meglepetés mellett a szívem egy darabkája.
