November 11.e van, Márton napja. 23 fok, verőfényes napsütés. A konyhában ültem. A belső hangom azt súgta: "Menj!". Hallgattam rá. Átöltöztetett és levitt a Duna-partra. Ahol olyan szépségeket láthattam, érezhettem, ami nagyon ritka. És azt is megláttam, hol lakhat az Isten.
Cigány-zátony. Az egyik csodálatos hely Mohácson. Betonozott út vezet rajta, ahol gyalogosok, biciklisek, futók (...) eljuthatnak a határig, sőt tovább is.
Elindultam rajta. De vonzott a víz.
Mivel alacsony a vízállás, megtehettem, hogy a Duna medrében sétálhattam, szárazon.
Fújt a szél, de meleg volt, csönd. Csak a víz fodrozódott és a sirályok rikoltoztak nagy boldogan a folyó felett. Én leginkább tátottam a számat, ugrándoztam örömömben, hogy a száraz mederben sétafikálhatok, nézelődtem, ujjongtam, fotóztam.
Minden csodálatos volt az őszi fényben. De amikor ezt megláttam, tátva maradt még inkább a szám és meg kellett állapítsam: ez itten kérem szépen mese. Álom.
És csak álltam itt, és a szívem annyira megtelt a szépséggel, hogy még a könnyem is kicsordult.
Persze, hogy felmásztam, ezt nem lehetett kihagyni, máskor itt több méter magas a víz.
A kőrakásról is csodás volt a látvány.
Ember által ritkán járt terület ez. Nagyon oda kellett figyelnem, hova lépjek, és hogy néha a nagy szájtátásban levegőt is vegyek.
Egyszer csak megláttam ezt. Olyan volt, mint egy kapu, mint egy hatalmas kastély bejárata.
Mentem a fény felé.
Amint a fénybe értem, hátranéztem: a kastély nyitva hagyta kapuját, de én mentem előre, tovább.
Felértem a zátonyra, de valami csak húzott lefelé.
Láttam, hogy még az eddigieknél is sokkal csodálatosabb.
És ez volt az a pont, amikor megszűnt számomra a külvilág. Lementem a vízhez, a szívemben nem volt más, csak szeretet, a lelkemben csak béke, úgy éreztem: otthon vagyok.
"Érzed?
Mindig.
---------------
Ha nem tudnám, hogy így van,
ha nem hinném el itt bent,
azt gondolnám mostan:
itt lakik az Isten."
(Takács Tímea)
