Séta

2013. december 27-e van. Ragyogóan süt a nap, 11 fok (plusz!) van a teraszomon. Lett volna éppen dolgom, de nem tudtam ellenállni az ajándék napsütésnek. Hívogatott, csalogatott. Hallgattam a szavára, sétálni indultam, és nem bántm meg.

 

 

Lecsengett a karácsonyi utcai zűrzavar. Kevesen jártak az utcákon, nagy forgalom sem volt.

 

 

Csendes és napos volt a park ...

... a játszótér és mögötte a pályaudvar.

 



 

A legtöbben gyalog vagy biciklivel közlekedtek. (Mohácson az egész várost behálózza bicikliút, bringásként fantasztikus a dolog, autóvezetőként katasztrófa, de hát minden nézőpont kérdése.)

 

A sétálóutcában is nyugalom volt. Főként apukák (!) sétáltak a gyerekeikkel. Az egyik picur benézett az egyik étterembe, majd azt mondta az apjának:

 

- Étteremben ebédelni?!

 

Majd elgondolkodva:

 

- Hű, az de jó is lenne egyszer!

 

Én is ezt ebédeltem, de otthon, saját készítésűt. Meg jóval olcsóbbat :-)

 

 

A Dunapart minden évszakban lenyűgöző. Ezerszer jártam már itt, de valamiféle különös vonzerő újra és újra ide csábít. Mindig mások a színek, mindig változik az illat. Megunhatatlan.

 

 

 

Úgy indultam el, mint a nap: mosolyogva. És közben azt éreztem, hogy már a májam is mosolyog.

 

 

 

 

Olyan helyekre mentem, ahol nagyon régen vagy ahol még sosem jártam. Mindig megbizseregtet az, amikor új, eddig nem ismert helyeket, dolgokat láthatok, fedezhetek fel. Nem muszáj ezer kilométereket utaznom ahhoz, hogy az újdonság varázsa felvillanyozzon, feltöltsön.

 

 

A Kanizsai Dorottya múzeum:

 

És látni itt csodákat. Olyan dolgokat, amik egy letűnt vilűgból maradtak itt. Ha mindig csak rohanunk, ha mindig csak autóból szemlélődünk, az aszfaltnál és a közlekedési tábláknál nem sokkal többet láthatunk. De ha kicsit felemeljük a fejünket, előtűnnek szépségek.

 

Bizony. 16 fok volt a központban.

 

Ezt az oroszlánt sem láttam még soha.

 

 

Már hazafelé vettem az irányt, olvasom a táblán: kondi. Jé -gondoltam- nem is tudtam, hogy itt is van egy konditerem! Majd visszaléptem, hogy pontosabban szemügyre vegyem: akkor tudatosult bennem:

 

 

 

És bizony volt valaha Mohácson egy Török kávéház. Ma már csak az épület áll ...

 

... törött, poros-koszos ablakain keresztül képzelhető csak el, milyen lehetett anno, fénykorában.

 

Másfél órásra sikeredett a séta. És újra megállapítottam, amit mindig is gondoltam: szép ez a város. Szeretek itt lakni.