Ma nem volt túl nehéz az edzés, legalábbis az eleje. Meg is csináltam szépen, aztán jött a vége: 100 fekvőtámasz, 100 hasprés. Nem tudom, hogy állsz a fekvőtámaszokkal, nekem nagyon gyengék a karizmaim, így nem tudok százat egyben lenyomni, tehát úgy csináltam, hogy 20 fekvőtámasz, 20 hasprés. El is jutottam a 60-ig, és akkor csak feküdtem a földön, hallgattam a dübörgő szívemet, leszakadtak tőből a karjaim, úgy éreztem: ez itt a vég. Lenyújtottam, bekapcsoltam a gépet, és az éterből elém pottyant ez a kép.
Tudom, hogy az ember edzés közben elfárad. Leginkább iszonyatosan elfárad. De ez a mondat kiverte nálam a biztosítékot, mert igaz. Igaz, mint az is, hogy minden fejben dől el. Én pár perce engedtem a fájdalomnak és úgy döntöttem, a maradék fekvőket és haspréseket majd délután megcsinálom. Csakhogy akkor újra bemelegítés, nyújtás, hát kell ez nekem? Fogtam magam, és döntöttem: megcsinálom. Mert meg tudom csinálni. Nekiálltam, és láss csodát: megcsináltam! Igen: iszonyatosan fáj, de megvan, megcsináltam, mert meg akartam csinálni.
Sokkal de sokkal többre vagyunk képesek mint hinnénk! :-)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése