Kedd

Sok dolog volt ma is. Az i-re a pont: este bevitte a mentő a mamikámat a sürgősségire... 

Mit csináljak háború idején?

Mit csináljak háború idején?
Vérző szívvel vágyjam vissza a békeidőket?
Próbáljam minél több módon elképzelni
a magam és szeretteim rettentő halálát?
Haljak meg minden háborús képsor
minden egyes szereplőjével,
vonuljak le a metróba, hordozzanak
a mentőig, harapjak a keserű anyaföldbe,
rettegjek minden rettegővel,
omoljon össze a szívem
minden összeroskadó épülettel?
Igen, jól teszem, ha átérzem mások
szenvedését, ha nem dugom homokba
részvétlenül a fejem, ha együtt lélegzem
mindenkivel, akit bántottak vagy bántanak.
Megijedni nagyon emberi, hogyne félnék
attól, ami rettenetes, szájhősök és
kőszívűek kivételével mindenki reszket.
Abban van szabadságom, hogy
mennyire függök rá a félelemre,
mennyire táplálom magamban
az észszerűn és a szívszerűn túl, az őrületig.
Nézzem, olvassam napi huszonnégy
órában öt nyelven a különböző
hírforrásokat és elemzéseket?
Hiszen aki nem követ mindent,
nem elég tájékozott,
fogalma sincs, mi folyik valójában,
minél több szemszögből kell ismerni
a valóságot, történelmet, haderőt,
társadalmat, földrajzot, ne a levegőbe
beszéljünk, kérem szépen.
Igen, és azt is megtehetem,
hogy egy idő után minimumra
szorítsam a híradások jelenlétét
a napjaimban, ne hagyjam,
hogy elárasszanak, és főleg ne engedjek
a kísértésnek, hogy frissen szerzett
véleményemmel nekilássak
ütni-verni az interneten bárkit,
aki másképp gondolja, mint én,
és ezért pusztulnia kell.
De mi, hát akkor üljek tétlenül?
Vagy üljek tevékenyen?
Nézzem meg az összes háborús filmet?
Vagy bőgjek az összes romantikus filmen?
Meghívásom van arra,
hogy tapintható közelségbe kerüljek
a valós valósággal, lássam, ahogy
a kéklő ibolyára kristályos hó hull,
letüdőzzem a fafüst illatát,
lássam a barázdákat az emberarcokon,
roppanjon fogam alatt pogácsa,
kövessem a rigó röppályáját,
belemártsam arcomat a napfénybe,
hogy ne legyek háborús zónává,
hogy béketeremtő csapatokat
engedjek át az elmémen,
hogy átmossam magamat békével,
hogy ne haljak bele
élve a háborúba.

Lackfi János

kép: https://www.facebook.com/photo/?fbid=502034664611641&set=a.266817468133363

Hétfő

Héttől háromig olyan ezerszer dobtam el az agyam, próbáltam koncentrálni és nyugodt maradni, miközben -ritka kivétellel- percenként hegedültek a gyerekek minden egyes idegszálamon...

(A Bakonyban, a szállodában sok gyerekes család is volt. Pár hónapos picikétől a kb 10 évesig. Én csak tátottam a számat, mert normális hangerővel beszéltek, köszöntek, nem volt hiszti, kiabálás, rohangálás, veszekedés, követelőzés, visszabeszélés, rugdosás, fenyegetőzés, verekedés (...) Egyetlen egyszer sem. Egy anyukát "meginterjúvolva" megosztotta a "titkot": nincs benne semmi extra, csak idő: rengeteget vannak együtt és rengeteget foglalkoznak a gyerekekkel.)

Kaptam ajándékot, ma különösen jólesett.

Megjegyzés.

Ma jött utoljára az egyik munkatársam, aki azért nem dolgozhat nálunk tovább, mert nem élt a "kötelezően igényelhető" oltással. "Elbúcsúztattuk." Nem szóltam egy szót sem, csak ezt az egészet nem tudom -még mindig- felfogni. És nem mondom ki, ami bennem van.

Ehhez kapcsolódik, hogy második hónapja dolgozom úgy, hogy Damoklész kardja lóg a fejem felett. Először március vége volt a határidőm, aztán az igazgatóm beszélt az üzemorvossal, mivel hivatalosan másodszor is átestem a kovidon, így meghosszabbította még egy hónappal. Most úgy néz ki, hogy április végéig maradhatok. Csak kérdezem, a kérdésem költői: hogy van az, hogy a velem egy időben átesetteknél van, aki egy napra sem kapott üzemorvostól "kötelezően igénybe vehető oltás alóli halasztást", én pl. két hónapra, megint más fél évre... És hogy lehet úgy dolgozni, hogy tudod: április végéig jó vagy így, május elsejétől már be sem léphetsz az iskolába, mert maga leszel a fertő... A gyerekeknek meg nem mondhatsz semmit (csak azt hallhatják, ami a fantasztikus tankönyvekben le vagyon írva(l)), márpedig őket érdekli a téma (már hogy ne érdekelné!), én meg márpedig igyekszem ember- és gyerekszámba venni őket, nem vityai közjószágként kezelni alias közszolga, így elmondom az igazságot. Tudom, túúúdom: katasztrofálisan rossz alattvaló vagyok...

A kollegákat megkértem: ha nekem mennem kell, ne búcsúzzanak, ne vegyenek ajándékot, ez nem az a történet.

Rengeteg feszültség, bizonytalanság van bennem. A mindennapok annyira pörgősek, hogy agyalásról szó sincs. De minden marad bennem, semmit nem mondok ki, ez a sok feszültség pedig csak gyűlik, gyűlik, ennek pedig sosincs jó vége.

Jó volna jó dolgokról naplót írni, milyen szuper lenne csupa-csupa jobbnál-jobb történésről beszámolni. Az élet nem ilyen. Vagy valamit kegyetlenül rosszul csinálok.

Vasárnap, Bakonybél 3.

Pénteken vacsorára értünk oda, a szombat volt egy teljes nap, ma, vasárnap, reggeli.

 Utána összecsomagolás és indulás Pápára. Ott Kékfestő múzeum és Eszterházy kastély. Kombinált jeggyel, de ki tudja, hogy lett volna olcsóbb: így nem volt érvényes a ped. kedvezmény, se a szállodás 10%-os kupon.

Kékfestő múzeum. Nagynyárádon voltam, amikor még az öreg Sárdi János bácsi élt, az ő kékfestő műhelyében. A pápai múzeumban még sosem. Tárlatvezetés is volt, egy nagyon kedves hölgy mutatta be a műhelyt.

A kastélyban is tárlatvezetés volt. Korhű öltözékben volt a hölgy.

A kápolna után indultunk a főúri lakrészt bemutató szobákhoz, ott egy szintén korhű ruhás, másik hölgy üdvözölt minket az Eszterházyak korának beszédstílusában.

A következő termekben is előadtak egy-egy mini jelenetet.

Korhű búcsúztatást is kaptunk.

A 45 perces tárlatvezetés egyáltalán nem volt így unalmas, nemcsak száraz adatokat és évszámokat kaptunk, hanem tényleg élményszerűvé varázsolták a kastély bemutatását. És itt is mindenki nagyon kedves és előzékeny volt.

Hazafelé Siófok, Frei kávézó. Onnan Hőgyész. Benéztünk anyuékhoz. Nem rózsás a helyzet, de még van remény, hogy mamikám jobban lehet.

Aztán Mohács. Velünk szemben kígyózó kocsisor Mohácstól Szekszárdig: most mennek haza a busójárásról a vendégek.

Ez a mini hétvége nem jöhetett volna létre M. Szép-kártyája nélkül. Köszönöm neki is ezt a tényleg mini kikapcsolódást. Finom ételek, csodaszép, nagyon tiszta szálloda, gyönyörű táj, sok-sok érdekesség és újdonság, hogy aztán holnaptól folytatódjon a megszokott mókuskerék.

Szombat, Bakonybél 2.

 Kómás ébredés viszonylag korán. Nagy séta a szálloda körül. Csend, madárcsicsergés, kergetőző mókusok, friss levegő. Élet. 

Reggeli. 

Túra az egyik kilátóba. Endótlanul az első. Jól jöttek a nordikvóking botok. 😇🙃

Pannon csillagda. Kihagyhatatlan. Én imádom a csillagászat, és főleg az űrutazás témát, hát itt lehet tobzódni. 

Meteor:

És megfogható meteor:

Rengeteg infó. Csodásan egyszerű és modern épületben, roppant kedves személyzettel. 

Nem mellesleg igazi csillagásztól lehetett kérdezni. 

És hát igazi csillagvizsgálóban belenézni egy igazi távcsőbe és nem képen vagy filmen, hanem saját szemmel látni a Napot, két napfoltot és a napkitörést! 

Filmvetítés a csillagok birodalmáról... 

... aztán egy 3D-s film a Marsról, útikalauz stopposoknak. 

Ebéd. 

Bakonybéli monostor és kert. 

Álomszép épület. 

Gyógynövényes padlás. 

Műhelyek: fémes és könyvkötő. 

 Kert. Hatalmas. Ameddig a szem ellát, hóvirág mindenhol. És hozzá hózápor. 

Kapucsínó a monostor kávézójában. 

Egy aranyos dolog, írtam is, húztam is: igyak sok teát, hogy ne fájjon a torkom. 😊

Újabb túra: Borostyán-kút, Szent-kút. 

Vacsora. Megint minden isteni.