"Ami jön, fogadjátok, ami megy, engedjétek."
Egy demens beteg mellett tökéletesen elsajátítható, hogy az ember mindent úgy fogadjon el, ahogy van. Itt minden nap más, a gyógyszerek nem hatnak mindig ugyanúgy, vannak nagyon nyugodt napok, akadnak irtó megterhelőek. Egy demens a saját fejében él, és ennek a világnak igazán nincs sok köze a mi valóságunkhoz, sőt a betegség előrehaladtával egyre kevésbé lesz. Ha enni akar, eszünk, ha menni akar, megyünk, ha játszani akar, elővesszük a társast, akár este 9-kor is. Ha az ember megpróbál nemet mondani, kitör a vulkán, jobb a békesség, ápolónak, ápoltnak egyaránt. A demensek olyanok, mint a babák. De fejlődés itt nem várható, csak hanyatlás. A. 2.5-3 óránként éhes. De sokszor közvetlenül evés után is enni akar, mert elfelejti, hogy most evett, az érzet sincs meg. Nehezen vagy nem tudja szabályozni a vizelést, nagy dolgot. Így reggelente ágyneműt kell nála cserélni és napközben is többször le kell mosdatni, átöltöztetni és takarítani. Ő erről semmit nem tud, egy-egy ilyen eset után 5 perccel már elfelejti, ami történt. Reggel nyűgös, estére elfárad, de nem akar aludni menni, így aztán megy a hiszti, hogy ő nem mehet korán aludni, mert nem tud elaludni. Persze amint leteszi a fejét, alszik (legtöbbször). 64 éve itt lakik, de haza akar menni. Hiszen ez egy "másik Hetzmannsdorf", ő nem itt él. Igaz, hogy az ő háza is ugyanilyen, de ez itt egy szanatórium, nem a saját lakása. A napok leginkább azzal telnek, hogy haza akar menni. És ezt a témát maximálisan ki tudja meríteni. Néha csak sóhajtozva kívánja, de állandóan mondja, máskor dühösen kiabálva szidja a gyerekeit, amiért bedugták ide. Állandóan hívogatja őket telefonon, szó szerint képes minden gyerekét (négy van neki) naponta 30-szor is (fejenként) felhívni (sokszor a tv távirányítóval) és elmondani mindenféle szemétnek, amiért bedugták ide, hogy mikor jönnek már érte, mert ő haza akar menni. Mindennapos a csomagolás. Kis és nagy szatyrokban itt-ott állnak a becsomagolt dolgai, napközben is pakol, nagyon kell figyelni, mert a csomagjaiból kell aztán visszacsempésznem a harisnyákat, az alsóneműt, a fésűt (...), hiszen ezekre szüksége van, tudnom kell, mit hova pakolt be. Mosolyt két hét alatt ha kétszer látni az arcán, ebből minimum egy káröröm. Hatni nem igazán lehet rá, hiszen alig akad értelem, amivel felfoghatna dolgokat. Képtelen egyedül lenni. Jön az ember után a wc-re, ha a szomszéd szobában vasalok (ahova odalát), egy perc után jön dünnyögve, hogy miért nem ülök vele a konyhában, hiszen ő már megint teljesen egyedül van, de hiába ajánlom fel, hogy üljön le a vasalós szobában (van kényelmes fotel bent), nem jön be. Ha tévézünk, az a baj, ha nem megy a tévé, az a baj, ha megy, akkor minden műsor unalmas, máskor túl halk, aztán túl hangos...
Lehet, hogy az a feladatom itt, hogy megtanuljam elfogadni azt, ami van, úgy, ahogy van. Mert előfordul, hogy úgy sincs más választás.
