A kis különítmény kalandjai, ebéd, délutáni karnevál.
Mesés időnk volt. Szikrázó napsütés, kellemes hőmérséklet, szél sehol. Az odautazásos és délelőtti kalandok után öten folytattuk tovább a barangolást Velence csodás sikátoraiban.
Kata és Lili fagyiztak, mi közben is csak a gépet kattogtattuk.
És közben meleg ételt kerestünk. A parton, a kikötőben rendesen magasak az árak, érdemes kicsit sétálni a sikátorokban, ahol csökkennek az árak.
Olyan helyet kerestünk, ahol van pizza és mosdó, ahol le lehet kicsit ülni. Nem kevés séta után találtuk meg ezt a kis beülős, wc-s, tündéri helyet. Négyes asztaluk nem volt, de két kettes igen, ráadásul egymás mellett, tökéletes.
Legelőször kávét rendeltem, a húgomnak is és nekem is szükségem volt rá: egy napja nem aludtunk, nekem már a fejem is fájt. Ütősen erős kávét kaptunk, de jólesett nagyon.
A húgom nagyon éhes volt már. Tészták, tenger gyümölcsei, saláták és pizza szerepelt az étlapon. Kiválasztott egy sonkás-sajtosat, és nem bánta meg.
Én nem voltam éhes, salátát rendeltem és én sem bántam meg: totál friss sali volt, hozták hozzá az olíva olajat, a balzsamecetet, sót, borsot, fűszereket, nagyon jót lakmároztam.
A wc külön élmény volt. Főleg, amíg felfogtuk az olaszul és angolul többször elhangzó " foglalt" szót. De aztán sikerült bejutni, kétszer is, kihasználtuk a lehetőséget.
Aztán belevetettük magunkat a karneváli tömegbe, fotóztunk, fotóztattuk magunkat.
A Szent Márk tér telis tele volt jelmeszesekkel, álarcosokkal, nagy részük készségesen állt rendelkezésünkre egy fotó erejéig.
Hatalmas volt a tömeg, de a lányokkal valahogy mindig megtaláltuk egymást.
Már itthon fedeztük fel, hogy a rólam készült képek nagy részében ott van a húgom ujja is. De ez a nap úgysem rólam szólt, a kép attól még kép, így teszem hát fel ezt is.
A forgatag előtt, közben és után is nézegettük a kis butikokat, ajándékos boltokat, kirakodóvásárt. A húgom gyerekei ugyanis leadták a "rendelést" és a húgom is szeretett volna valami álarcfélét, emléket Velencéből, amire olyan régen vágyott már. Emléket, amire ha majd otthon később ránéz, eszébe juthasson a sok szép élmény, a kalandok, a hangulat.
A kritikán aluli buszozást leszámítva egyetlen negatív élményünk volt Velencében, azt is letudtuk hamar, ebéd után. Sétáltunk, sétáltunk, gyűlt a tömeg. Egyszer csak akkora tumultus kerekedett, hogy egy hídon se előre, se hátra nem tudtunk lépni. És a nyomás egyre csak fokozódott. Néha egy tyúklépés előre, így "haladtunk", a Rialtonál pedig teljesen beállt a dugó. Szó szerint mintha odaragasztottak volna minket, nyomás előről, hátulról, mindkét oldalról. És hiába volt felettünk a szabad ég, fogyott a levegő. Már nem voltam jól, de ismerem a húgomat, tudtam, hogy képes bepánikolni, ami ebben a helyzetben a lehető legrosszabb, így minden idegszálammal rá koncentráltam, fogtam a kabátját, hogy ha megindulna a tömeg, ne veszítsem el. Amikor már az ájulás határán voltunk, az őrangyalunk ott termett: olasz rendfenntartók képében, akik egy szempillantás alatt utat nyitottak a lefelé haladóknak, egyes sorban megkezdődött a levonulás, nekünk is hamar sikerült kicsordogálnunk a szorításból.
Hátra se néztünk, nagyokat lélegeztünk, hálát adtunk, amiért kijutottunk.
Sétálgattunk, nézelődtünk tovább. Beszereztük az emléktárgyakat is. Látjátok azt a le nem törölhető mosolyt a húgom arcán? Hát a kis maszk megvétele után ez még csak fokozódott, és úgy is maradt.
A következő kettő már otthoni kép: Milán olaszos hűtőmágnest kért, Petrus is, csak más stílusban.
Még mindig volt időnk, este nyolckor kellett a megbeszélt helyen lennünk a kikötőben a csoporttagokkal és már csak egy, előre tervezett saját programunk volt hátra: a húgom születésnapjának a megünneplése.
(Folyt. köv.: születésnap a kikötőben, esti Velence, újabb kalandok, hazaút.)
