5.20. Csörög a vekker. A fél lakótelep felébred rá, olyan hangos, így amint meghallom, lenyomom. És felülök az ágyban: mókuskerék. Reggeli rutin, le a parkolóba, be a kocsiba. Hívom a b-i kolléganőmet, hogy indulok (amikor B-on kezdek, elmegyek érte). Útépítés. Végigverekszem magam rajta. Munka... Előre tudom, hogy ez lesz:
Egyszer, több éve, valaki azt írta egy bejegyzés után megjegyzésben, hogy túlzottan erősen élem meg a dolgokat. Ez jutott ma eszembe munkába vezetés közben. Hogy a melóban is ezt teszem. Maximálisan igyekszem segíteni a gyerekeknek és nem ártani nekik még olyan áron is, hogy jómagam sérülök. És nem jó ez, hogy túlzottan a gyerekek szívével dobog a sajátom. Persze lehet és kell őket szeretni, de nem tudom megváltani a világot.
Ma is kaptam (a sok ölelés, mesélés, beszélgetés mellett):
És igyekszem úgy tanítani, hogy legyen benne öröm, játék, mozgás. Például az elsőben a Teddy. Ha elmondtuk vele a mondókánkat és elénekeltük a teddy-s dalocskát, valaki mindig megkapja és azon az órán vele lehet, ülhet a padján (...). Ma H. kapta és hatalmas öröm volt látni, ahogy -miközben maximálisan részt vett az órán- a párnájából pólyát varázsolt a Teddy-nek, dajkálta, mint egy babát, simogatta, és még a szokásosnál is nagyobb mosoly ült az arcán és jobban csillogott a szeme.
A folyamatos fegyelmezés viszont felőröl. Hogy szó szerint nem biztos, hogy garantálni tudom a gyerekek testi épségét, annyira durvák, annyira carnak a többiekre, sokan rám is, csak ők vannak, az egó, én, én, én...
Ma is hosszú nap volt (7-től 15.20-ig) és még vasárnap is munka...
Suli után hazaértem, felszaladtam mosdóba, szaladás vissza a parkolóba (egy hazahozott szendvicset majszolva, mert nem volt időm megenni...), be a kocsiba, irány a város. Aztán vagy 6 körrel felcuccolás (6x 70 lépcső le, aztán fel, cuccal), érzem is rendesen...
Hamarosan alvás, alig tudom nyitva tartani a szemeimet.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése