Egy hónapja elkezdtem odafigyelni az étkezésre. Az ok egyszerű volt: szorítottak a nadrágok.
Anyu anno a menopauzában nagyon hirtelen nagyon meghízott. Önmaga minimum kétszeresére. Annyira durva volt, hogy eljött a nap, amikor egyszerűen nem fért bele a ruháiba, el kellett menni a boltba legalább néhányat vásárolni. Én is kíváncsi voltam, hogy menopauzás-e a hízás, mert akkor étkezéssel nem biztos, hogy megoldható a fölösleg leadása.
Ami érdekes: a majdnem másfél kiló mínusz szinte ideális, viszont a nadrág nemhogy kényelmesebb lenne, hanem egy plusz lyukat kellett az övre fúrnom, mert nagyobb lett a hasam... A minap jártam pulmonológián asztma kontrollon, ott beszélgettem az egyik asszisztenssel, A-val. Erről is, hogy ő is bármit csinál, hasi tájékra bizony jönnek a "hurkák". Röviden összefoglalta: "Átalakulunk".
Néhány kajci, amit dobozoltam, főztem, ettem. (A muffint csak sütöttem, nem vagyok oda érte.)
Ez olyan 80%-os kajatartás, inkább együnk okosan című népi játék. Mert amikor pl. volt süti délután, akkor nem volt vacsora.
(A legnagyobb nehézség még mindig az étkezés a munkanapokon. Ha sikerül enni, akkor is nagyon kapkodva, közben dolgozva, és habár ez a semminél jóval jobb, mégsem jó...)
Szembe jött velem ez a néhány mondat :
VálaszTörlés""Édesanyám halála után úgy döntöttem, hogy szeretném őt rendesen elgyászolni. Elővettem a fényképeit és nézegetni kezdtem őket. A gyerekkori képeket, az esküvői fotóit, azokat, amelyeken együtt szerepeltünk, és addig-addig forgattam a fényképeket, míg el nem sírtam magam. Azon a képen, amely a könnyeimet elindította, anyukám kicsi gyerekként volt látható és nagyon hasonlított ahhoz, ahogy én néztem ki azonos életkorban. Ez a kép egyszerre jelenítette meg és tárta föl számomra, hogy őt valóban elveszítettem és hogy mennyire közel áll hozzám és mennyire hasonlítok rá. Ugyanabban a pillanatban, amikor az érzelmek szintjén is tudatosult bennem, hogy ő nincs többé, eszméltem rá a fényképet nézve, hogy dehogy nincs! Ezen a képen mintha én lennék! Akkor mertem csak elbőgni magam, amikor az ebből fakadó biztonságérzet csírájában ott volt már bennem, hogy mégsem veszítettem el teljesen, mert bennem valamiképpen megőrződött. Ahogy pedig teltek a hetek, hónapok, évek, rájöttem, hogy amit édesanyámban szerettem, azt képes vagyok tovább vinni. Az általam szeretett tulajdonságait a magam tulajdonságaivá is tehetem. Magamban megpillanthatom őt. Néha, miközben teszek valamit, amit ő tett, tudatosul bennem, hogy ezt az anyukámtól már sosem kapom meg - miközben én megadom másoknak. Ilyenkor csodálkozom rá, hogy ennél jobban nem is őrizhettem volna meg, akit elveszítettem." Pál Feri: A szorongástól az önbecsülésig"
♥