Ez a nap egy része.
Visszajöttem Szekszárdra, van még időm. Esik az eső. Jólesne egy kávé, mosdóra is szükség volna. Oké, legyen a Meki. Hosszú évek óta nem jártam itt. Belépek: jesszus, totál átépítették. Úgy érzem magam, mint egér a Marson. Pult sehol. Megkérdezek egy párt, hogy csak a géptől tudok-e rendelni. Húzzák a vállukat. Beljebb óvakodok, találok egy pultot. Beállok a sorba, figyelek. Áhhhá, ide a már megrendelt cuccosért kell jönni! 🙃 Szó szerint sarkon fordulok, irány az AI. Egészen jól megy a rendelés, amíg ki nem írja: vegyen el egy táblát. Állok, próbálom kitalálni, honnan, milyen táblát, és éppen, mielőtt kezdenék kételkedni a rendelés sikerességében, mellém pattan a kislány, akinek a pultjánál az előbb sorban álltam, rám mosolyog, kezembe az egy műanyag, számozott izét: "Egy tábla a rendeléshez". Visszasuhan a pultjához és szól: mehetek fizetni. Megkérdezi, hova szeretnék ülni. Mondom. Odajön velem, leteszi az asztalra a táblát. " Hozni fogom a kávét"- fűzi még hozzá kedvesen. És hamarosan hozza is.
Kakukktojás vagyok az egy kis pohárnyi koffeinmentes, laktózmentes kapucsinómmal a rengeteg burgerrel, üdítővel, sütivel megpakolt tálcákkal teli asztalok között. De hát ez mindenkinek a saját döntése (meg pénztárcájáé).
Van még időm, megyek, sétálok egyet.
Én pont ugyanígy éreztem magam, amikor ott jártam. Egy szerencsém volt, hogy az unokáim pöpec módon kezelik ezeket az új izéket, úgyhogy csak a kártyám dugtam oda a fizetéshez. :):) Minden mást ők intéztek.
VálaszTörlés