2020. november 23., hétfő

Hétfő

Tegnap azzal a gondolattal aludtam el, hogy ugye csak megbolondultam, ugye diliházban vagyok, talán kényszerzubbony is van rajtam, és csak hallucinálok, csak képzelem a dolgokat: kijárási tilalom, karantén, maszk, felfegyverzett katonák a kórházakban, az utcákon, ugye egyedül az én fejemben van ez és mindenki más éli tovább a szaros kis életét............

Csendes volt a város, amikor 5.50-kor indultam a pályaudvarra. Tiszta és fagyos volt az utca, a belváros meglehetősen csendes. És gyönyörű.


A kocsim még a sulinál, M. jött értem és vitt haza pénteken, amikor megint orvost kellett hívni, úgy begörcsöltem. Olyan régen ültem buszon, hogy nem tudtam, merre keressem, honnan indul majd a járat. Hát kérdeztem. Megkerestem a megállót. Zsebre tettem a kezem, mert nagyon hideg volt. A jobb oldaliban kitapintottam a maszkot. Nincs hiszti. Nem akarom megfogni a létrát. Nem gondolkodom. Felveszem és utazok.

Ültem a buszon. Maszkban. A motor ritmusosan duruzsolt, a busz koszos ablaküvegén átszűrődött az ébredező nap színes ásítása. Csak ültem. És a könnycseppek némán peregtek le az arcomon.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése