2020. november 18., szerda

...

Ősz volt. Nyirkos idő. Senki nem járt az utcákon. A puhán szálló pernyén nem jutottak át a pislákoló napsugarak. A pince hideg volt. Fáztunk. A gyerekek némán meredtek rám a kopott rongyaikban, fekete karikás szemeikben félelem ült. De nem szóltak egy szót sem. Csak ültek némán. Már megszokták a szürke ködöt, a dohos, málló falakat, és hogy csendben kell lenni. Volt, akit az apja bízott rám, volt, akinek eltűntek a szülei. Hét kisgyerek, akik egykor a csacsogó tanítványaim voltak. Tavaly. Mert egy év alatt sok minden történt.

Minden nap kilopóztam élelemért. Azt a keveset, amit szereztem, elosztottam köztük. Ha maradt, ettem én is. A legnagyobbra bíztam ilyenkor a kicsiket. És bíztam bennük, hogy kitartanak nélkülem csendben a pince mélyén a sötétben.

Egyszer hallottuk, hogy valaki közeledik. Ha felfedeznek minket, nem éljük túl. Átöleltük egymást. A szívünk a torkunkban dobogott, amikor a léptek egyre közelebbről hallatszottak. Éreztem, hogy egyre gyorsabban ver a szívük, láttam a szorosra becsukott szemeket, kezemen éreztem egy meleg könnycseppet, amikor hirtelen kivágódott az ajtó helyére támasztott deszka.

Hatalmas sikollyal ébredtem...

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése