Nem vagyunk egyformák. Van, aki szép, van, aki nem, vannak okosak, akadnak butácskák. A gyerekek sem olyan egyformák, mint a régi óvodai pöttyös bögrék. K. kézügyességét a Jóisten elfelejtette kiosztani, amikor megszületett. Mégis iskolába került, meg is gyűlt a baja a ceruzával. Jobban mondva azzal, amilyen nyomot hagyott a füzetekben. Még másodikban is, ha csak meghallotta, hogy "Vegyetek ceruzát a kezetekbe!", legtöbbször keserves nyivákolásban tört ki: "De én utálok írni!". Ahogy nőtt, ő is, mint mindenki, változott. Idén nincs hiszti íráskor, nincs utálom meg nem akarom, bármit leír akárhányszor szó nélkül. De a betűk csak nem szebbek, szaladgálnak vidáman a sorok között, kilógnak a vonalból meg belógnak, de hát van ilyen.
Ma másolás után K. is hozta a füzetét javításra. Ránéztem a füzetlapra és hirtelen nem tudtam, kié. Mert ugyan nem oda írta, nem úgy, ahogy megbeszéltük, akadtak benne helyesírási hibák, de a betűk aprók voltak, éppen beleillettek a sorba, szépen kerekedtek. Megkerestem a füzetet tartó kéz végén a fejet, és kikerekedett szemmel nyugtáztam: ez bizony K. arca.
- K., hiszen ez gyönyörű!- mondtam. És nem is sejtettem, hogy ez az egyszerű kijelentés varázsmondattá válik.
K. ugrándozott örömében, szó szerint fülig ért a szája, boldogan mutogatta fűnek-fának a füzetét a szünetben. Még később is ölelgetett, bújt hozzám, és olyan szerelmetes pillantással mondogatta a nevemet a kezemet szorongatva, hogy attól még a jégcsap is elolvadna.
Ilyenkor érzem azt, hogy ma érdemes volt bemennem dolgozni. Mert a lényeg nem a tantervben, a tanmenetben és a tananyagban van...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése