Bölcs

 Születéskor felszállunk a vonatra és találkozunk a szüleinkkel.

És hisszük, hogy mindig velünk fognak utazni.

Mégis egy állomáson a szüleink leszállnak a vonatról,

magunkra hagyva minket, hogy folytassuk az utunkat...

Ahogy telik az idő-

Mások is felszállnak a vonatra,

és fontosak lesznek: testvéreink, barátaink, gyermekeink, unokáink,

életünk szerelme is.

Sokan fognak leszállni (még életünk szerelme is),

kisebb nagyobb űrt hagyva maguk után.

Mások olyan visszafogottak lesznek, hogy

nem fogjuk észrevenni, hogy elhagyták a helyüket.

Ez a vonatút tele lesz örömökkel, bánatokkal, elvárásokkal,

új beköszönőkkel, viszontlátásokkal és istenveledekkel.

A siker az, ha jó kapcsolatot ápolsz az összes utassal

úgy, hogy a legjobbat adod magadból.

Nem tudjuk, melyik állomáson szállunk le.

Élj hát boldogan, szeress és bocsáss meg!

Ezt azért fontos megtenni, mert amikor leszállunk a vonatról,

csak szép emlékeket hagyjunk azoknak, akik folytatják útjukat...

Örüljünk annak, amink van, és köszönjük az égnek ezt a fantasztikus utazást.

Továbbá köszönöm, hogy utas voltál a vonatomon.

És ha le kell szállnom a következő állomáson,

örülök, hogy hosszú utat tettem meg veled!

Jean d'Ormesson

Cukik

Ma Sz-on a sok ölelés mellett sok minden mást is kaptam:

Timi néni, ez te vagy!

Timi néni, te egy szuperhős királynő vagy!

Timi néni és M. Elküldöd anyukámnak?

- Ismered a Neveletlen hercegnőt?

- Igen.

- Én tegnap láttam. És... tisztára úgy néz ki, mint te. Na jó, a haja barna, de a szeme!!!

...........

Apu megy ide is, oda is, meg még SOKHOVÁ megy!

(Mennyire érdekes és egyértelmű a gyermeki logika!- szerintem.)

Csütörtök és cukik

A napról röviden: borrrzalmasan fáradt vagyok...

Cukik:

Timi néni, ez te vagy, kaptál sokac lány ruhát!

Majd megfordítja a lapot:

És ez itt a busód!

...........

Nézd! Lerajzoltalak!

Nem baj, ha lecsúszott a kezed? Nem baj, ha rózsaszín az arcod?

(Kedden elkezdtünk készülni a Busójárás rajzversenyre, néhány gyerkőcre nagy hatása volt/van. :) )

Éreztem... és cukik

Tegnap nagyon fura napom volt. Furcsán éreztem magam, ideges voltam, nyugtalan. Ma reggel leesett: ugyanazt éreztem, amit egy éve, amikor tudtam: másnap mennem kell anyu hamvaiért. Ma már, hogy tudtam, miről is van szó, tudtam tudatos lenni és nem idegeskedni-szomorkodni egész nap. 

Igen: ma egy éve mentem el anyuért. A hamvaiért a temetkezési vállalkozáshoz. Érdekes, de tisztán emlékszem az érzésre, hogy mennyire keményen meg kellett magammal beszélnem, hogy nem sírhatok, amíg el nem intézem a hivatalos dolgokat. (Egyébként -szerintem- ez is mekkora hülyeség már!) Hogy miközben bent voltam az irodában, hallottam anyu hangját, amikor tavaly december legelején elmondta, milyen legyen a temetés. Ott csengett a fülemben, hogy lebomló urnát szeretne, elmondta a színét, a formáját; hogy ne legyen koszorú, csak szál virág (...). (Mennyire kegyetlenül nehéz lehet ez egy még élő, de "halálra ítélt" embernek...) Amikor aztán "beültünk" a kocsiba, nem tudtam elindulni, csak ültem a jéghideg autóban, sírtam, és hagytam, hogy törjenek fel a könnyek, távozzon valamennyi abból a mérhetetlen bánatból és feszültségből.

Úgy volt, hogy hazaviszem hozzánk. Helyet is csináltam a komódon. És nem értettem, hogy a temetkezési irodában miért mondták a hölgyek, hogy ha nem bírom hazavinni, vigyem vissza nyugodtan, megőrzik a temetésig. De amikor végre el tudtam indulni, végül nem haza mentem, hanem anyuhoz, a lakásába. Hogy legyen ott a temetésig. A gyönyörű lakásában, a jó melegben, amit nagyon szeretett.

 

😔

És hogy az élet -szerintem- mennyire egyensúlyra törekszik: cukik:

"Nekem volt egy karkötőm azért, nehogy megűzödhessen az ördög, de aztán odaadtam anyának, neki jobban kellett."

...........

"Nézd, Timi néni, hoztam neked piramisokat!"

...........

"Ez a tied."

(Könyvjelző, amit maguknak készítettek egy rajz órán.)

😊