Borzalmasan rosszul alszom. Egy éve biztosan. Sőt több ideje is már...
Napra pontosan szinte teljesen biztosan emlékszem mindenre, ami anyuval történt. (És ez már áprilisban kezdődött, akkor már annyira fájt a dereka és hirtelen -sok évtizednyi alacsony után- annyira magas lett a vérnyomása, hogy elvittük egy laborra, ami nagyon magas CRP-t mutatott, én ott már tudtam, hogy baj van.)
Emlékszem így arra is, amikor ma egy éve feljött hozzá a hospice orvos, aki már karácsonyra jövendölte anyu átkelését. Kinyitottam neki az ajtót, kérdezte: Mi újság?, és én mosolyogtam, meghúztam a vállaimat, mert minden laikus is csak húzta volna a vállát, hogy érthetetlen ez az egész. Az orvos bement a már csak hanyatt fekvő, semmire nem reagáló anyukámhoz, megvizsgálta, majd kijött a konyhába és azt mondta: fizikai képtelenség, hogy életben legyen még, hiszen már csak a törzsében van némi keringés. Kérte, hogy a morfin-tapaszokat már csak a törzsre tegyem és a szurit is a hasába adjam (amit anyu, amíg még "észnél volt", nagyon utált, mert nagyon fájt neki). Sokat beszélgettünk még az orvossal a konyhában, javasolta, hogy mindent tegyünk meg annak érdekében, hogy anyu végre átkelhessen a szivárvány-hídon. Így hívtunk papot hozzá, aki fél órán belül tudott is jönni. Emlékszem, mennyire furán éreztem magam. Jött a fiatal, lelkes pap. Bementünk anyuhoz, aki akkor már tényleg semmire nem reagált. Az atya meggyóntatta. Ott ültem. Majd feladta az utolsó kenetet. (Ha hiszitek, ha nem, még most, egy év elteltével is furcsa, hogy ilyenekről írok.) Rettenetesen új helyzet volt ez is. Tudtam az utolsó kenetről, tudtam, mert dédapám is megkapta anno, csak ott én nem voltam jelen. De itt teljes valómmal jelen voltam, ott ültem, a légzésével szívműködést kompenzáló anyukám mellett, a pap a másik oldalamon. Nagyon furán éreztem magam (hiszen Istenben (egy feljebbvalóban) hiszek, de az intézményesített vallásban nem). Anyu csak feküdt ott, 500-as morfin-tapasszal, semmire nem reagálva, csont (!) soványan, és tudtam: túl sokáig már nem tarthat.
Hallom még ma is azt a fülledt csendet, amiben csak anyu halálközeli légzése volt a "zaj", érzem azt a borzongást magamon, ami próbálta előre jelezni az elképzelhetetlent, hogy ha megtörténik, az még ennél a nihil-érzésnél is keményebb lesz. És amit azóta már tudok: hogy ez az érzés akkor még ténylegesen elképzelhetetlen, és sokkal-sokkal mélyebb és fájóbb, mint az akkor elképzelhető.
De azt is tudtam - és most is ezt mondom: biztos vagyok benne-, hogy anyu még ebben az állapotában is minden evilágon való történéssel tisztában volt, mindent érzett és főként hallott. És bízott bennem ekkor is. Abban, hogy -ahogy ígértem- megleszek, jól leszek nélküle.
Ma anyuval álmodtam. Azt hiszem, a halála óta először. Egy alagútszerűségből jött felém, mosolygott. Jött, de egy milliméterrel sem került közelebb hozzám. Mégis "jött" és mosolygott. (Az a szatyra volt a kezében, ami most a temetős szatyrom.) Álmomban csak értetlenkedtem, hogy ha jön, akkor miért nem közeledik. Éreztem, mennyire jó volna megölelni és puszit nyomni az arcára és puszit kapni tőle, de nem sóvárgás volt, csak egy szimpla érzés. Azt éreztem, mintha azt mondaná: mindig itt voltam és mindig is itt leszek. (Valahol tudom, hogy így van.)
Anyu olyan anya volt, aki világ életében hitt és bízott a lányaiban. Tudom, hogy úgy tudott itt hagyni minket, hogy bízott abban, hogy már nélküle is megállunk a lábunkon, hogy mindaz, amiben igénybe vettük a segítségét, már megvan bennünk és már egyedül is képesek vagyunk megbirkózni vele.
A múlt év (2024) életem eddigi legnehezebb éve volt.
10 éve Ausztriában dolgoztam.
Egy éve még dolgoztam, mellette már anyunál laktam, kegyetlenül gyorsan romlott az állapota. Egy éve is azt mondtam, amit pár napja megint: kidobom a telefonomat, mert folyamatosan foglalkoztat: prüttyen az email, csippan a Messenger üzenet, jelez a naptár (...). Minden percben van valami, nincs nyugság.
Egy éve estére megint helyzet volt, hatott a vérhigító, túlságosan is.
Ekkorra már konkrétan rájöttem, hogy anyut nem a rák viszi el, hanem vagy belehal a fájdalomba, vagy éhen hal, megfullad, valamelyik gyógyszer mellékhatása tesz oda. És ma már néhány dolgot másképp csinálnék, csak akkor, ott, hiába tudtam, hogy anyu meghal, méghozzá nagyon hamar, még nem tudtam, milyen az, ha a haldoklónak már BÁRMIT szabad. Anyu kért pálinkát. És mit mond a "józan ész"?: bődületes mennyiségű fájdalomcsillapítót kap, más gyógyszert is, nem szabad. Pedig de. Ma már adnék neki.
Két éve még anyuval voltam a hőgyészi háznál és maminál az otthonban...
A menopauza tegnap kihagyott egy napot. Nem voltak hőhullámaim, konkrétan olyan volt a hőháztartásom, mint régen. Azaz majd' megfagytam egész nap, a majdnem 25 fokos lakásban is... Most azt mondom: örülök, hogy mára visszatértek a hőhullámok, mert így kevésbé fáztam a hideg helyeken, és most is egy szál pántos kis trikóban leledzem. :)
Vannak kemény helyzetek, pillanatok. Ma német népismereten a kicsikkel régi karácsonyfa díszt, pattogatott kukorica füzért fűztünk. Én mamikámtól tanultam, milyenek voltak a régi karácsonyok, mit ettek, volt-e karácsonyfa és milyen, hogy teltek az ünnepek. Hosszú évtizedekig jártunk a karácsonyi éjféli misére, ami a gyerekkoromban még tényleg éjfélkor volt. És akkor még voltak igazi telek hóval, kemény mínuszokkal és vastag jégtakaróval, akkor még nem volt fűtés a templomokban, de ezek ellenére mindig menni kellett a szentmisére. Mindig rengetegen voltak, sokszor a bejáratnál álltuk végig. Ma, ezen a néoismeret órán ott volt velem mami. Sokszor ott van, ámulattal nézi a gyerekeket, amikor a régi dolgokról beszélgetünk. Néha rámjön a sírás, de nem engedek szabad utat a könnyeimnek, a gyerekek nem tehetnek róla, hogy ilyenkor nagyon nehéz a szívem. Mami ott van, összekulcsolja az álla előtt a két kezét, boldogan mosolyog és halkan súgja: "Timcsikém".
