Egy éve még dolgoztam, mellette már anyunál laktam, kegyetlenül gyorsan romlott az állapota. Egy éve is azt mondtam, amit pár napja megint: kidobom a telefonomat, mert folyamatosan foglalkoztat: prüttyen az email, csippan a Messenger üzenet, jelez a naptár (...). Minden percben van valami, nincs nyugság.
Egy éve estére megint helyzet volt, hatott a vérhigító, túlságosan is.
Ekkorra már konkrétan rájöttem, hogy anyut nem a rák viszi el, hanem vagy belehal a fájdalomba, vagy éhen hal, megfullad, valamelyik gyógyszer mellékhatása tesz oda. És ma már néhány dolgot másképp csinálnék, csak akkor, ott, hiába tudtam, hogy anyu meghal, méghozzá nagyon hamar, még nem tudtam, milyen az, ha a haldoklónak már BÁRMIT szabad. Anyu kért pálinkát. És mit mond a "józan ész"?: bődületes mennyiségű fájdalomcsillapítót kap, más gyógyszert is, nem szabad. Pedig de. Ma már adnék neki.
Két éve még anyuval voltam a hőgyészi háznál és maminál az otthonban...
A menopauza tegnap kihagyott egy napot. Nem voltak hőhullámaim, konkrétan olyan volt a hőháztartásom, mint régen. Azaz majd' megfagytam egész nap, a majdnem 25 fokos lakásban is... Most azt mondom: örülök, hogy mára visszatértek a hőhullámok, mert így kevésbé fáztam a hideg helyeken, és most is egy szál pántos kis trikóban leledzem. :)
Vannak kemény helyzetek, pillanatok. Ma német népismereten a kicsikkel régi karácsonyfa díszt, pattogatott kukorica füzért fűztünk. Én mamikámtól tanultam, milyenek voltak a régi karácsonyok, mit ettek, volt-e karácsonyfa és milyen, hogy teltek az ünnepek. Hosszú évtizedekig jártunk a karácsonyi éjféli misére, ami a gyerekkoromban még tényleg éjfélkor volt. És akkor még voltak igazi telek hóval, kemény mínuszokkal és vastag jégtakaróval, akkor még nem volt fűtés a templomokban, de ezek ellenére mindig menni kellett a szentmisére. Mindig rengetegen voltak, sokszor a bejáratnál álltuk végig. Ma, ezen a néoismeret órán ott volt velem mami. Sokszor ott van, ámulattal nézi a gyerekeket, amikor a régi dolgokról beszélgetünk. Néha rámjön a sírás, de nem engedek szabad utat a könnyeimnek, a gyerekek nem tehetnek róla, hogy ilyenkor nagyon nehéz a szívem. Mami ott van, összekulcsolja az álla előtt a két kezét, boldogan mosolyog és halkan súgja: "Timcsikém".
