Azt mondják, én választottam magamnak a szüleimet. Negyvennyolc éves koromig ez az "elmélet" számomra lehetetlennek tűnt. Ma már kezdem azt hinni: van benne valami.
Azt mondják, az ember maga választja a sorsát, a szenvedését. Eddig nem hittem, de valami kezd derengeni.
Azt mondják, minden történés az életünkben tanítás. Anyu haláláig (és még kicsivel utána) azt mondtam: képtelenség.
Lehet, hogy anyut azért választottam, hogy tanítson. Lehet, hogy ő azért választotta a korai halálát és hogy végigkísérjem az úton, hogy tanítson. Ez viszont már az utolsó hónapjában nagyon valószínűnek látszott. Hiszen többet tanultam magamról, másokról, ez életről abban az egy-két hónapban, amíg anyut ápoltam, mint előtte 49 év alatt.
Anyu elment, és most mami készül. "Fura" mód roppant hasonlóan, mint anyu. Felfogható ez is egyfajta tanításnak. De ha nem is gondolok bele ennyire: már máshogy viszonyulok mami agonizálásához. Még mindig nem csinálom jól, de legalább tudatosan vagyok képes jelen lenni a folyamatban. Tudom, hogy mennyit tehetek érte, azt meg is teszem, de azt is tudom: a többi már nem rám tartozik.
Ma felhívtam az otthont, beszéltem az osztályos nővérrel és a szociális segítővel is. Megkértem Sz-t, hogy mami megkaphassa a betegek kenetét és az utolsó kenetet. Mert mami hívő, (a Rómából kapott rózsafüzér és az imakönyve az otthonban is nála van az éjjeli szekrénye fiókjában), és tudom, hogy ha "ép elméjű" lenne, ezt szeretné.
Mami az utolsó nagy kapocs a családunkban. A magyar rokonok felé is, német honba került rokonaink felé is. 94 és fél éves. Őt nem betegség, hanem az öregség viszi majd el. Biztosan van tanulni valóm a haldoklásából, biztosan van mit tanulnom abból, hogy két nagy szerettem ennyire hasonlóan haldoklik.
Hospice Zs. mondta anyu utolsó napjaiban, hogy a lélekkel sokkal többet kellene foglalkoznunk még éltünkben. Egyre tisztábban látom, hogy ez így lehet.
Van egy "terv" a fejemben arról, amit "racionalizálnom" kell. Pl. csökkenteni kell a dolgaim/tárgyaim számát, kidobni, ami lejárt, elhasználódott (...). De úgy érzem, hiába oldom meg a materiális dolgaimat: amíg a lelkem nincs rendben, totál mindegy, mit kezdek a megfoghatóval.
Huh, bizony: anyu halálával és azóta rendes metamorfózison megyek keresztül. Irtózatos energiákat felhasználva.
A "hétköznapi" életben látszólag jól boldogulok. Látszólag. Óraási a szakadék az irántam támasztott elvárások, kötelességek és önMAGam, önVALÓm között. Mintha két univerzum között ingáznék.
Sok dolgot szeretnék még írni: egyszerűen nincs rá energiám. És kénytelen vagyok aludni, holnap kezdődik a "munkabeli jövőm" "előre-vetítése", -enyhén szólva- roppant hosszú lesz a munkanap. (Persze tudatosan tudom, hogy nem biztos, hogy eben részt kellene vennem, no de majd írok erről később).
