Amikor I. volt itt látogatni anyut, azt mondta: ez a betegség mindenkinek egy tanítás lesz.
Anyu a betegsége kapcsán a vége felé kimondott dolgokat, amiket évtizedekkel előbb kellett volna.
Én pedig ma jöttem rá egy olyan dologra, amit tíz éve hallottam és amit akkor nem tudtam hova tenni. Hát ma leesett. És -istenemre- nagyot szólt.
Arra is rájöttem, hogy ezt a feladatot nem a Jóistentől/Sorstól/Univerzumtól kaptam. Mert ez nekem tényleg nagy falat. (Hibáztam, hibázok sok mindenben, az éjjel sem aludtam, ez rendes fizikai tüneteket okoz (... ... ...)) Ezt a dolgot anyu kérte, én pedig vállaltam. Mert fogalmam sem volt, mit vállalok. Mert meg akartam felelni. (...)
Kezd világossá válni, hogy mások véleménye, viselkedése nem az én felelősségem.
(...)
Anyu másfél nap alvás után ébredt ma. Újabb problémák: decubitus, vizeletürítési képtelenség, kemény hallucinációk, mozgásképtelenség, kegyetlen rossz kedv (...). Amit tudtunk, orvosoltunk. A hospice nővér azt mondta: anyu iszonyatosan makacs, akár egy hétig is húzhatja így. Zs. azt mondta: 1-2 nap. A húgom szerint anyu megvárja a 24-ét. Mert anyu tényleg ilyen: a legnagyobb országos hóviharban utazik, ónos esőben, a legelső kovid idején lett az emlő daganata, akkor műtötték (...), hát van itt egy közelgő piros betűs nap...
Hihetetlen, hogy amit mondtak, olvastam, igaz: a halál közeledtekor megnyúlik az orr, hegyesedik az áll...
