Anyu egy éve, a halála előtt nem egészen egy hónappal tusolt utoljára. Vagyis nem ő tette, a húgommal csináltuk. Már nem tudott menni, a tolókocsival vittük. Kihajtottuk a szuper tusolófalat, átfordítottuk-emeltük egy műanyag székre. Nagyon gyorsak voltunk, mert nagyon hamar fázni kezdett. Tartottuk a székben, miközben gyorsan lezuhanyoztuk, mindhárman csurom vizesek lettünk. Gyorsan megtörölgettük, szörnyen vacogott szegény. Felöltöztettük és zsupsz az ágyba. Ezután már csak mosdattuk, a szobájában, az ágyon, a húgom nagyon ügyes volt benne.
Nagyon erősen élnek bennem ezek az emlékek.
Ma délután a konyhaasztalnál ténykedtem, M. öltözött, munkába készült. Eszembe jutott, hogy mami a hosszú, vastagabb darab dohányra azt mondta: fináncláb. És annyira közel éreztem magamhoz, mintha csak ott állt volna mögöttem. És nagyon nehéz volt nem sírni.
Ez lesz az első karácsony anyu ÉS mami nélkül. De szeretném továbbvinni a "Nagy Asztal" hagyományát. Akkor is, ha nem lesz olyan nagyon nagy az az asztal. Így elvállaltam: idén nálunk lesz. (Hú, oké, most sírok.) Szeretnék szép terítéket, az arany szélű tányérokat, a poharakat, amiket anyutól áthoztam. És főzni. Tudva azt, hogy nem tudok úgy főzni, mint anyu, és hogy soha többé nem eszünk olyan finom rizibizit (se), mint az övé volt. Tavaly, már nagyon nagy részben a szivárvány-hídon anyu az ágyában, a gondolataiban a karácsonyi vacsorát tervezte és a vendégeket várta. Gondolatban most is itt lesz velünk ő is és az összes szerettünk odaátról.
