Munka után mamihoz.
Mamikám, ha rád nézek, ugyanolyan vagy, mint sok éve. Valahogy nem öregszel. Én már nem nézek tükörbe, érzem a plusz tíz évet, ami az utóbbi három-négy hónapban rám borult.
Örültél nekünk ma is. Áthúztad a kispárnádat. Nem tudom, emlékszel-e, de ezt a huzatot (is) te varrtad.
Az anyutól kapott kardigánodban voltál. Én kínlódtam, de erős voltam, nem sírtam. Próbáltam mosolyogni is, nem tudom, mennyire sikerült.
Többször megkérdezted, hány éves is leszel, és amikor elmondtuk, hogy 95, mindig azt mondtad: "Jézusom! Az nagyon sok!". Igen, emiatt is lehet, hogy fáj mindened.
Anyut többször kerested. Nem tudom, megvédünk-e ezzel vagy csak szimplán hazudunk, de nem mondtuk meg most sem az igazat. Tudom, hogy érzed, hogy valami nagyon nem stimmel. Ma konkrétan rákérdeztél: "Baj van?". Én lefagytam, de szerencsémre M-ra néztél kérdőn, esdve... Legszívesebben megmondanám az igazat, de ekkora terhet nem tudok most még magamra venni, a szívemet először kicsit össze kellene foltozgatni, mielőtt látlak a hír hallatán és megint darabokra törik. És hogy mondjam meg? Szimplán, hogy Mami, anyu meghalt.? Vagy A kislányod meghalt.? Talán felfognád. Talán nem hinnéd el. Talán felfognád, de ennyi. Nem, nem hiszem. Ma is felgyorsult a légzésed, amikor róla kérdeztél... Demens vagy, elképzelésem sincs, hogyan reagálnál. Nekem ez sem kis teher, hogy hagyunk téged a bizonytalanságban. Tanácstalan vagyok.
Jó volt látni, hogy "jól" vagy, jó az étvágyad. A vitt szilvás gombócot befaltad, rá negyed órára az ottani vacsorát is.
Egyre több mozdulatodban látom anyut...
...
Néha nem hiszem el, hogy mindez megtörtént. Az eszemmel tudom, hogy anyu meghalt és nincs, de a szívem kifacsarodva nem hajlandó elfogadni.
Most már egész gyorsan álomba sírom magam, de irtó rosszul alszom, rengetegszer felébredek. A korábban írt éjjeli ébredési fizikai dolgok már átszivárogtak a nappalaimba is. Kimondhatatlanul fáradt vagyok.
