Leginkább így érzem magam. Légüres térben. Hosszú hónapok óta, de öt napja határozottan.
Nem vagyok ott sehol igazán. Csak testben.
Két napja újra használok szempillaspirált, hogy ne sírjak (mert az is lefolyik a könnyeimmel együtt, sötét patakokat rajzolva az arcomon és karcolva a lelkemre.
Nagyon sokan kívánnak részvétet. Személyesen is, a suliban is, a közösségi médiában is. Itt, a blogon is. Most szeretném megköszönni mindenkinek, aki a kálváriánk alatt olvasott, írt a blogra, velünk volt lélekben, imádkozott értünk, erőt küldött, részvétet kívánt. Tudom, hogy virtuális, mégis nagyon jólesett/jólesik.
Nagyon sokan keresnek telefonon is.
Néha próbálok erős lenni, de leginkább nem. Ha folyik a szempillaspirál, hát tegye.
Azért amikor hazaérek, rendszerint eltörik a mécses. És töredezik, amíg álomba sírom magam.
Nem igazán megy az alvás. Minden alvás kellék kényelmetlen: nyom az ágy, rossz a kispárna, kell a nagypárna is, aztán már sok, melegem van, fázom... Gyakran felriadok. És sajog mindenem. A vállam elviselhetetlenül. És sokszor akkorákat facsar a szívem, hogy megijedek: ennyi volt...
Öt napja halt meg az anyukám....
(Anyu temetése Tamásiban lesz, az időpont még nincs meg. Amint pontosat tudunk, jelezni fogom itt is.
(Itt köszönöm meg előre, ha anyu kérésére nem koszorúval, hanem egy szál virággal kíséritek utolsó útjára.))
