Ma délelőtt csörgött a telefonom. Ismeretlen szám volt, de éreztem: fontos lehet.
A szekszárdi onkológiáról hívtak: a főorvos úr külön kérésére szeretnék, ha anyu csütörtökön bemenne vizsgálatra.
Vettem egy naaaagy levegőt.
Majd még egyet.
Elmondtam a hölgynek, hogy a főorvos úr, ha szeretne, vigyen anyu sírjára egy szál virágot, mert anyu január 6-án meghalt.
A vonal végén megfagyott a levegő.
Aztán elmondtam a hölgynek, hogy tudom, hogy nem az ő hibája, de októberben (!!!!!!) kértem a segítségüket. Nem is egyszer. Mert gond volt. Hatalmas. Hogy nem azt kértem volna, hogy gyógyítsák meg anyut, hanem csupán azt, hogy írjanak fel tapaszt, morfiumot a fájdalmaira, mert azt csak onkológus teheti meg. Elmondtam, hány idegösszeomlásunk volt a húgommal, amire anyut végre komolyan vették és fájdalomcsillapítást, támogatást kapott. Majdnem annyi idő eltelt a segítségkérés óta, hogy egy baba megszülethet. Hogy magyarország, tényleg ííííígy szeretlek..................................
A hölgy részvétet kívánt és azt mondta: nagyon sajnálja.
Hát én is...
