Leírhatatlanul jó érzés, amikor egy gyerekcsapat néma csendben vár (mert nem jellemző). És ráadásként ajándékkal a táblán.
Vagy amikor rajzolnak nekem.
Az is, amikor valaki megkérdezi, hogy vagyok, és tényleg érdekli, például megvárja a választ. Vagy amikor M. főz. Sorolhatnám még.
A gond csupán annyi, hogy csak ésszel tudok örülni. Az eszemmel tudom, hogy örülök, csak nem érzem. A szomorúságot viszont 100%-ban átélem. Voltam már hasonló, sőt rosszabb szituációban: akkor se jót, se rosszat nem éreztem. Képtelen voltam rá. Akkoriban kineziológus segítségét vettem igénybe. Úgy, hogy nem hittem benne. És lám: a legelső "ülés" végén sírva fakadtam, azaz tudtam újra érezni.
Anyu alig több mint egy hónapja halt meg, holnap lesz két hete a temetésnek. Nem érzem még úgy, hogy segítséget kell kérnem. Anyu nemcsak meghalt, hanem előtte kemény 2-3 (4-5) hónapot csináltunk végig, ezt a fizikai és lelki kimerültséget nem lehet egy hónap alatt behozni, a beletett energiáimat vissza kell szereznem, időbe fog telni.
Addig is tovább örülök az örvendetes momentumoknak, ésszel.
