Vasárnap volt a második endo-szülinapom. M. meghívott moziba "ünnepelni". Két éve egészen közelről láttam a tévétornyot a klinika betegszobájából. Aznap, a műtétből felébredve és egész éjjel befájdalomcsillapítózva, álom és ébrenlét között lebegve életem egyik legboldogabb estéje volt.
A film: Az alkotó.
Nagyon vegyes gondolataim voltak a film alatt és utána is. Nem vagyok AI párti, van, amiben megkönnyítheti az életet, de amíg az embernek köze van hozzá, szerintem nem jóra használja...
Régen írtam a mérlegről. Mert nem sok értelmét látom, hogy méregessem magam. A ruhák, főleg a nadrág tökéletes "mérce".
A képen ez 3 hónap "alakulása".
Nem vagyok mázlista, amiért ez a "fogyás"-görbe ilyen szép, és nem óriási tömegvesztés ez, 3-4 kiló a legmagasabb értéktől. Úgy, hogy tényleg mindent megeszek, amit megkívánok: fánkot, nápolyit, sütit, nutellát (...), de nem minden nap. Már rutinból-tudatosan megy az, hogy ha 1 (vagy 2) napig csupa "cart" eszem, akkor a következő pár napban "kompenzálok". Vagy akár egy napon belül is: ha pl. délután ettem egy sütit az itthoni kedvenc kávémmal, akkor vacsorára valami CH-mentes vagy semmi. De ezt nem kell "jegyzetelnem", még a fejemben sem, valahogy egyértelmű. De ez sok-sok tapasztalaton alapul, már meg tudok állni egy sütinél, régen ez nagyon nem így volt. Szóval nem mázli, ha "fogyok", hanem elsősorban a stressz, a rohanás, a lelki terhek, de nagy mértékben annak az eredménye is, hogy figyelek magamra, nincs tiltás, ha éppen reggel nem vagyok éhes, akkor később eszem, nem éheztetem magam (...).
Minden este leültem a géphez az utolsó bejegyzés óta, aztán csak ültem, de nem írtam. Annyi minden történik, és ezek olyan nagy százaléka rossz (kellemetlen, lehangoló, szomorú, félelmetes, kilátástalan (...) ), hogy ki is kapcsoltam a gépet: még írni se tudok róluk.
Tegnap volt egy elég nagy mélypont. Amikor azt mondtam magamban: én már semmit nem értek, de már nem is érdekel, kész, feladtam. Nem tudom, miért, erre ma volt jó néhány dolog, ami valahogy "könnyebb" volt, elviselhetőbb. Sőt történt néhány (apróság, de mégis) jó is.
Amikor anno pszichiáterhez jártam, a kezelés legvégén megkérdeztem tőle, miért volt olyan "kegyetlen" velem az elején, miért nyomta a fejemet még mélyebbre a mocsaramban, hiszen addig is fuldokoltam. Azt mondta: tudni akarta, hogy tényleg fel akarok-e jönni levegőt venni.
Valahogy ezt érzem az életemben mostanában is: lenyom a lelki mocsaram legaljára és figyeli a sors/Univerzum/Isten (...), akarok-e levegőt venni. Ha igen, lazít kicsit a szorításon, aztán az előzőnél még mélyebbre nyom. Szerény megjegyzésem: "szenvedő alanyként" meglehetősen kegyetlennek tartom, hogy egyre lejjebb nyomogat és azt is, hogy régóta többet vagyok az ingoványban, mint felette. Valahogy a világ is ilyen. Vagy nem tudom.
Erről jut eszembe az egyik kedvenc (ősrégi) viccem:
Páciens a pszichológusnál:
- Olyan bizonytalan vagyok. Vagy mégsem?
