A képen én anyuval, 1974-ben.
Ma is voltam anyunál pakolni. Nem sírtam és egész jól haladtam. Hogy miért? Mert eldöntöttem, hogy nem húzhatom a végletekig az időt, muszáj haladni.
Tegnap nem sírtam, csak este pityeregtem kicsit. Hogy miért? Nem tudom. :)
Azt viszont tudom, hogy azért sem egyszerű ez az új helyzet anyuval (vagyis nélküle), mert a kapcsolatunk 49 évig szinte töretlenül olyan szoros volt, mint a képen.
A tárolójából hoztam át néhány befőttet. És ott megtaláltam azt a plédet, ami a képen látható.
(Kegyetlenül zsúfolt a hét, kegyetlenül fáradt vagyok, pedig a 6 -munka-napból még 3 hátravan... Tegnap A. kérdezte meg, hogy vagyok, nagyon jólesett. Ma pedig K. elvállalta a szombati szavalóverseny utazás-szervezését, nagyon hálás vagyok neki!)
