Évzáró

Az első ballagás és évzáró, amikor anyu már nincs. Ma hazahoztam a virágokat és az ajándékokat (amiket szívből köszönök minden kis csimotának, szülőnek, polgármesternek). 

Tavaly anyuhoz vittem. Mert imádta a virágokat, mert neki voltak vázái, mert nála volt virágállvány és ablakpárkány, ahol szerettek is lenni a növénykék. Istenem, csak egy éve volt... Azóta nincs már anyu, a méz kanapé, a vázái, a virágai. Azért 3 vázát elhoztam, tudtam, hogy lesz alkalom, amikor tudom majd használni.

Két éve ezen a napon hozták meg anyu mosógépét a lakásba. Azóta ez is elkerült.

Három éve pedig nem voltam a ballagáson, mert anyut vittem Pécsre sugárkezelésre...

Hat éve egy másik suliban én tartottam az évzárót.

Ma -is- szinte egész nap az egyik beszámolót írtam (igazgatói, iskolatitkári feladat, de nálunk egyik sincs, a két kollégám bizonyítványt, törzslapot, oklevelet írtak, nyomtattak), segítettem mindenben, amiben kellett, ezer fokban. Délután volt az évzáró, az első új esemény anyu és mami halála óta. (Azt hiszem, értem a gyászév fogalmát, minden ilyen új esemény azért kemény dolog.) Megint csak nem tudtam teljesen ott lenni lélekben, de nagyon igyekeztem. A gyerekek tündériek voltak. (Azért nem egyszerű ám egy negyedik osztályt elbúcsúztatni, amikor négy évig 10 hónapon át napi szinten együtt voltunk, láttam őket fogváltós ovisként a suliba jönni, aztán nagy negyedikessé válni, némelyikük majdnem akkora, mint én; megismerni, megszeretni őket -és a szüleiket-, aztán elengedni...)

Este végre jött egy zivatar, ami enyhülést hozott a hőség után. Villám-fotók. Nem a legjobbak, de az enyémek. :)

Kis csend után

(Régen írtam.)

Olyan vagyok, aki sok dologban azt szereti, ha megmondják neki, mit tegyen. A szeretteim pedig sokszor fel is vállalták/vállalják a döntnök szerepét. Csakhogy a legtöbb ilyen szerettem már nem él. Mindannyian olyan tanácsokat szoktak adni, ami szerintük - legnagyobb szeretettel és jóindulattal- a legjobb/jó nekem. Én pedig készségesen elfogadtam, hiszen így kibújhattam a döntés felelőssége alól.

Miközben élem az életemet, kemény folyamatok játszódnak le bennem. Úgy nézek ki, mint aki dolgozik, de közben máshol jár az agyam. Úgy látszik, utazom, de közben töröm az fejem valamin magammal kapcsolatban. Látszólag főzök, de nem hagy nyugodni a gondolat: miért érzem így magam. Hétvégén a majsai standon látszólag pihentem, de nem hagyott nyugodni a gondolat, miért érint ennyire kegyetlenül anyu és mami halála. Ma reggel pedig a sulinak kellett bevásárolni, és én ideges voltam. Nem kicsit. Gyomorgörcsöm volt attól, hogy vajon jó bort vettem-e, hogy merjek-e szólni egy eladónak, hogy szeretném a még nem kipakolt virágot. Át kellett menjek egy másik boltba is, útközben jött, hogy jaj, nem kellene nagyobb fordulatszámon pörögnie a motornak?, vajon odaérek nyolcra?, istenem, miért nem mosom már le a kocsit, olyan csúnya így! (...). A boltban volt még pár ilyen kérdésem, és amire mentem kifelé, szabályosan rosszul voltam, aztán észrevettem: megint szó szerint mindenemet megfeszítem, a hasamat annyira behúzom, hogy már majdnem fáj. Oké. Bepakoltam a csomagtartóba, lecsuktam az ajtaját, aztán nekidőltem a kocsinak, és megkérdeztem magamtól: Mi bajod? Miért csinálod ezt? Jó ez neked? Miért bántod magad ennyire?

Negyvenkilenc évig készséggel elfogadtam, ha az elhunyt szeretteim döntöttek helyettem. (Volt néhány saját döntésem, nem is kis dolgokban, és igazából ezek miatt nagyon büszke vagyok magamra. Nagy valószínűséggel ezek azok, amik a fejlődésemet szolgálták. Tényleg hatalmas döntések voltak, csak kevés volt, ahol képes voltam önállóan rá.) És most nincsenek. Nincs, akitől tanácsot kérjek (anyu és mami volt a két fő segítségem ebben), nincs, aki megvigasztalna, ha -akár apró hülyeségek miatt is- jólesne, nem bízhatom rájuk a döntést. Igen: itt az idő, hogy felelősséget vállajak magamért, meghozzam a saját döntéseimet, éljem a saját életemet. (Nem vagyok jó ebben, nagyon nem. De érzem -fizikailag, hiszen millió tünetet produkálok-, hogy talpra kell állnom, nekem, egyedül, meghozva sok olyan döntést, amiben nem kapok megerősítést, amiről saját magamnak kell tudnom: megteszem, mert így látom jónak, aztán vállalni ezekért a felelősséget- a saját gyógyulásomért.)

B.

Amikor B. elutazik az édesanyjához Lengyelországba, áthozza a kulcsot, hogy ha bármi történne, be lehessen menni a lakásába. Tavaly novembertől januárig volt távol. Ez idő alatt anyu meghalt. Most egy hónapig nem volt itthon, addig mami is elment.

Ezen kívül "érdekes" és megdöbbentő volt hallani a válaszát (amit amúgy tud az ember, csak ugye nem ez megy a tévében...) a kérdésre, hogy milyen a helyzet lengyel honban: "Jobb ott az élet, jobban élnek".

Cuki+kedd

Nem mai, de elkezdtem pakolni a -rengeteg- cuccomat a tanáriban és ma találtam meg:

Roppant meleg volt ma is. Munka után a sulinak könyvesbolt (ott legalább viszonylag hűvös volt), majd anyuhoz, a lakásában maradt valami, amit elkért egy kolleganőm. Onnan haza, a kellemes klímába.

Estére felpuffadt a hasam. Aztán görcsölni kezdett a gyomrom, a belezetem. Egyelőre egyszer voltam üríteni, remélem, nem a hányás-hasmenés mizériát kaptam el.

 

Hétfő

Hétfőn két gyerkőc ruháján is ott volt a szív, amilyen anyu urnáján.

Hosszú és roppant meleg munkanap után még könyvesboltban a sulinak, aztán haza. Hála az égnek ment otthon a klíma, nem néztem az iskolában, hány fok van, de folyt rólam a víz egész nap.

Egész nap "zaher" tortáról álmodoztam. Annak nem álltam neki, de sütöttem egy liszt- és cukormentes banános sütit. M-nak almával-fahéjjal, én nem szeretem a sült almát, az én részem maradt sima. (Elsősorban azért álltam neki, mert M. is és én is rosszul vagyunk a bolti sütiktől -"frissensült"...-, ebben azért tudom, mi van.)

(Nem égett oda, csodaszép lett, a fények miatt látszik szinte kéknek.)

 

Vasárnap

Nagyon kemény sulihét volt, emellett kemény lelki hét, megspékelve egy újabb foghúzással. Tegnap 12 órában mentem, pakoltam, nagyon nagy százalékban lépcsőzéssel (5 km-t jelzett a lépésszámláló, és nem volt mindig nálam a telefon), nem csoda hát, ha ma reggel negyed 9-ig aludtam. Reggeliztem, aztán újra aludtam, délután 3-ig. Nem hiába és nem nyafogásból írom mindig, hogy fáradt vagyok, hanem mert fáradt vagyok. Nagyon. (Mamikám temetésén mondta M., aki anyu temetésén látott utoljára, hogy többet kellene pihennem.)

Készült egy indiai zöldségszószos tészta és saláta holnapra ebédre.

Házimunka.

Anyu, mami, többi túloldali szerettem:

Aztán alvás, mert még egy, utolsó tanítási hét, ami megint csak húzós és füllesztő lesz.

Szombat- húgomékkal anyunál

Roppant meleg volt ma (is). Korán ébredtem egy -újabb- rossz alvás után. Többször felébredtem arra, hogy sajog a kihúzott fogam helye, de erőm nem volt hozzá, hogy felkeljek gyógyszert bevenni... Kb. nyolcig otthon ténykedtem: pakoltam, szortíroztam, szanáltam. Reggeli után irány át anyuhoz. Mivel már reggel meleg volt, és tudtam, hogy délutánig-estig pakolás lesz, lengébe öltöztem: krisna-völgyi tényleg nagyon kényelmes és nem meleg nadrág, trikó. Rögtön reggel indítottam egy garázsvásárt és el is vitték a kanapét és a mosógépet. (Jó helyre került, fiatal családhoz, egy helyre. Mielőtt jöttek a dolgokért, mindhárman (húgom, L. és én) ráültünk a kanapéra. Úgy, mintha -stílusosan- a fogunkat húznák. Ez egy roppant kényelmes, klafa kanapé volt, ami sajnos egyikünk kis lakásában sem fér el, és amit mindenki nagyon szeretett, amin párszor aludtunk, amikor anyunál voltunk.)

Jó két óra pakolás után (szemét szétválogatás: háztartási, papír, műanyag, söprés, terasz takarítás, Cs-nak a használt dolog boltba összekészítés (nagyon rendes, múltkor is feljött és mondta, miket vihetünk még le, az sem megy a kukába és biztosan lesz, aki nagyon örül majd neki(k)) leugrottam a boltba. Egyszer csak az utcán rám csodálkozik egy ismeretlen csajszi: De szuper nadrágod van! Én meglepődve: Köszönöm! Aztán a húgomnak is nagyon tetszett.

A húgom L-val lejött ma kocsival Budapestről. Pakolni, kipakolni. Jó volt (nagyon jó volt) találkozni a húgommal és L-val, kicsit beszélgetni. Jó volt, hogy segítettek a cuccolásban.

Anyu, a hálószobád ablakpárkányán van még az "anyu-naptár", a gyertyatartó és az angyal. A lakásod majdnem teljesen üres. Kemény öt hónap volt ez a lányaidnak. A lakásod eladásra kerül. Nem vagyunk jól, amióta elmentél. Ráadásul mami is ment utánad. Iszonyúan szerettem mindkettőtöket. Ma épp  beszéltük Tozzival, hogy napok óta nem adsz jelet, hiába kérjük, amikor becsapódott a bejárati ajtó...

A lelki-szellemi és a fizikai valóság is jelentősen megváltozott, amióta elmentél (és mami is). Tegnap olvastam egy mondatot, ami megfogott: A szenvedésed addig tart, amíg szeretnéd.

Van min gondolkodni.

Péntek

A röpke 9 órás munkanapom után bolt. Hazaérve főzés: shakshuka. Kicsit megindiaizva.

És körözött, kis dióolajjal megbolondítva.

Nagyjából ennyit a jó dolgokról. Hogy hogy érzem magam, arról nem írok (és nem anyu vagy mami miatt van így, sőt konkrétan senki miatt, csakis azért, ahogy a dolgokra -rosszul, nagyon rosszul- reagálok).

Csütörtök

Újra mínusz egy fog... 

Cukik és szerda

 Cukik:

Szerda.

És bármilyen más nap: nehéz. Nagyon.

Hétfő

Hétvégén, a Krisna-völgyben, abban a hatalmas békében és nyugalomban valahogy könnyebb volt elfogadni anyu és mami halálát. Igaz, hogy rosszul aludtam, de egyszer sem sírtam. Gondoltam rájuk, de nem fájdalommal, nem veszteséggel. Nem tudom megmagyarázni: valahogy ott voltak velem, nem feszített a hiányuk.

Hazajöttünk, lement az első munkanap, utána a sulinak voltam intézkedni Mohácson, majd itthon ténykedtem, de többször elpityeredtem.

Anyu és mami halálával az eddigi életem megszűnt létezni, olyan érzés, mintha minden a feje tetejére állt volna, mintha hirtelen abszolút nem tudnám, ki vagyok, és fel kell magam építenem újra. Anyu és mami -két meghatározó személy- nélkül.

Rengeteg (RENGETEG) a tenni, intézni való, nem érek a végére. A fontossági sorrend pedig nehéz. De azt hiszem, pihennem kellene. A hétvége erre nagyon jó volt, segített is, de normál esetben minden fontosabb, mint saját magam. És ez nem jó, tudom, érzem. Csak egyetlen dolog: az egyik foghúzás húsvét előtt óta halogatódik...

Nem akarok negatív lenni és csak a rossz dolgokkal foglalkozni. Igyekszem. Magamért és másokért.

Vasárnap

1. nap itt

2. nap itt

.......

3. nap:

Viszonylag rendes alvás.

Tusolás.

Reggeli. Minden mennyei. A paradicsomnak paradicsom íze van, így szeretem, a boltit nem.

Pakolás.

Kávé.

M. ment csobbanni egyet (van itt medence, dzsákudzi, szauna), én hűsöltem még kicsit a szálláson.

Bepakolás a kocsiba.

Ebéd. Minden iszonyatosan finom, élettel teli.

Indulás haza.

Szombat

Krisna-völgy újra.

1. nap itt

2. nap:

Ma is, ahogy a múltkor, egy nyugdíjas csoporthoz csapódtunk az idegenvezetésen. Nem is baj: amilyen fáradt vagyok, jólesett most az árnyékban, a fa alatt, ülve hallgatni.

Tegnap a templomban mami szentmiséjén fotóztam az oltáron a virágcsokrot, ma itt.

Az idegenvezető kör után ismét kettesben indultunk felfedező körútra.

Furcsa, hogy furcsa a csend, a nyugalom, a mosoly. A csodás színek, a vegyszermentesség, a tisztaság.

Virágos rét. Ameddig a szem ellát. És az a régi, gyerekkori illat.

Az öklömnél jóval nagyobb:

Már múltkor meg akartuk nézni, akkor nem volt rá idő, a kertészet:

Öko gazdaság. Mindenféle zöldséggel, gabonanövénnyel, virággal, gyógynövénnyel...

Hatalmas területen, óriási üvegházakban és fóliasátrakban, csodálatos.

Ebéd. Indiai. Isteni. A rózsavizes ital most is roppant hűsítő, pedig szobahőmérsékletű (és 32 fok van...).

Ajándékbolt. Füstölők, ez-az (Indiából hozzák, tapasztalatból mondom: teljesen más minőség, mint a sok más helyről vásárolt.)

Majd nagyon kényelmes séta a kijárat felé, kis kitérőkkel, más útvonalon, mint múltkor.

Ez a fa alatt valami földöntúli nyugalmat, békét lehetett érezni.

Ha legközelebb eljutnék még ide, biztosan elidőznék a fa alatt, van egy sztyupa is, ahol ücsörögni lehet.

Most sem maradt ki a bambusz-átjáró. (Nagyon kellemes idő volt itt a napsütötte részhez képest.)

Vacsora (már a szálláson). Ez is mennyei. Most epres italt kaptunk, nagyon finom volt.

Holnap még kora délutánig itt. Aztán vissza a mókuskerékbe. De legalább megint kicsit töltve.