2014: összegzés -test
itt2014: összegzés -lélek
itt2015., utolsó nap, Magyarország 75.
ittSzilveszter 2013-2014-2015.
itt(2016) Szombat, szilveszter, Ausztria 14/9.
itt
2020
A
január a többi évhez hasonlóan indult. 2-án Hőgyészre mentem. Anyuval egy
nagyot sétáltunk. Akkor még egyikünk sem sejtette, mekkora értékké válik majd tavasszal az együtt töltött idő. Akkor még nem tudtuk, hogy ez nem is annyira magától értetődő.
Túráztam. Ez az egyik tevékenység, amit nem tudok megunni: kint lenni a természetben, és csak menni, menni.
És dolgoztam, és dobozoltam.
Februárban is volt túra.
Ó, az a szabadság! Ó, azok a szállodai reggelik! Akkor még nem tudtuk, hogy hamarosan minden megváltozik.
Dolgoztam tovább, általában iszonyatosan fáradt voltam, a dobozolást is folytattam. Akkor már
8 hónapja.
A
március mindenki életében hatalmas
változást hozott. 13-án éjjel bejelentették a "világjárvány" miatti "rendkívüli állapotot", és a "digitális tanrendet", 28-tól a kijárási korlátozást.
A családunk életében ennél egy sokkal fontosabb és számomra jóval sokkolóbb bejelentés is történt: anyu elmondta, hogy csomót talált a mellében. A "rendkívüli veszélyhelyzet" miatt konkrétan megszűnt ez egészségügyi ellátás, a sürgős és életet veszélyeztető eseteket látták el. Anyu is kapott időpontot a vizsgálatokra, aminek az eredményét
iszonytató volt várni.
Volt túra is.
Április. Az első napján jött a
hír: anyu csomója rosszindulatú, a lehető leghamarabb műteni kell. Soha nem fogom elfelejteni azt a
telefonbeszélgetést. Aztán a húgommal telefonálást sem. És a maszkos távolságtartást sem anyuéknál. Akkor fogadtam meg, hogy ebben a hatalmas járványban, hacsak anyu nem kéri, hogy ne tegyem, igenis meglátogatom, igenis megölelem, mert az érintés hihetetlen erő, energia, szeretet.
Kitűzték a műtét időpontját, aztán elhalasztották. Végül április 15-én ment be anyu a kórházba és 16-án műtötték.
20-án mehetett haza, csövek nélkül, és a helyzethez képest jól volt. 27-én az egyik varratát kiszedték, 29-én volt egy ellenőrző CT. Egyedül. A "járványhelyzet" miatt anyu totál egyedül csinálta végig a varratszedésig. Senki nem mehetett be vele a vizsgálatokra, se látogatni, ő is csak többlépcsős ellenőrzés, hőmérés után, maszkban. Napi kapcsolatban voltunk telefonon, ami a semminél több, de nem ugyanaz, mintha az ember együtt várakozhatna, együtt izgulhatna a másik kezét simogatva vagy biztatóan átölelve.
Voltam a természetben. Akkor is, ha sokan ezt rossz szemmel nézték. (Nem volt tiltott a szabadban tartózkodni.) Ekkor már sejtettem a "játszmát".
Májusban indult anyu sugárkezelése. 20-án magamhoz költöztettem. 25 kezelés minden munkanapon, ez volt a terv. Aztán már az első alkalommal csúszott minden. Május 20-tól kezdve július 8-ig dolgoztam, mellette főztem 2 személyre, és a Mohács-Pécs-Hőgyész-Mohács útvonalat számtalanszor megjártam anyuval. Volt, hogy egy héten háromszor.
Minden percemet okosan be kellett osztanom. Ekkor még digi oktatás volt, az Onkoközpont parkolójában is tudtam egy részét intézni. És mindig arra gondoltam: egyáltalán nem fontos, hogy embertelenül fáradt vagyok. A lényeg:
anyu gyógyuljon meg.
A hónap utolsó napján jöttek anyuhoz húgomék látogatni. Rendeztünk egy mini "
Nagy asztalt" anyu tiszteletére. A legszűkebb család nálunk 8 fő. A., M., T., L., a gyerekek, M. és én.
Júniustól még jobban
sűrűsödtek az események. Az iskolákat megnyitották "gyermekfelügyelet" címén, mivel nálunk minden gyerek jött, a kollegáim tanítottak, s mivel én végeztem mindenkinél a tananyaggal és le tudtam zárni a gyerekeket, maradtam a "gyermekfelügyeletnél". Délelőtt munka Babarcon, aztán haza Mohácsra anyuért, irány Pécs, sugárkezelés, aztán Mohács, hétvégén Pécsről Hőgyész, este Mohács.
Folyamatosan úton.
Jól bírta a sugarazást. Voltak mellékhatások, és
a bőre is pirosodott, de
anyu egy terminátor, a sebei csodaszépen gyógyultak, folyamatosan végezte a gyógytornát és maximálisan pozitívan állt a betegségéhez.
A gyerekeknek már nyári szünet volt, a tanítóknak még nem. Így
folytatódott a délelőtt munka, délután sugár Pécsett történet.
Július első hetében
táboroztatás, délután Pécs anyuval. Iszonytató hőség.
Közben P-nak is nyári szünet volt, lejött Pestről nyaralni. Örültem neki (mindig örülök neki, bármikor szívesen látom). Már
3 főre dobozoltam.
Márciusban fogadtuk meg, hogy amikor csak lehet, találkozunk. A "Nagy asztal" életelixír. Mindannyiunknak.
Megünnepeltük a húgom gyerekeinek a ballagását. Ja, idézőjeles ballagását. A "járványhelyzet" miatt M-nak nem volt az érettségi után, P-én csak a húgom lehetett ott... Habár anyu jól volt, a helyzetet ismerve felejtős lett az, hogy ő főz, mami meg már 90 éves, így rendeltük az ételt.
Anyu július 8-án végzett a sugárkezeléssel. A vége már nagyon nyögvenyelősen ment, az utolsó 3-nál a bőre is durván megégett, és szegény belefáradt már a rengeteg utazásba és onkoközpontba járásba. A 25. sugár után hazavittem Pécsről, ott aludtam, mert képtelen lettem volna már hazavezetni, másnap mentem Mohácsra.
10-én M. elvitt 3 napra pihenni
Felsőszentmártonra. Ahol én úgy szó szerint kidőltem. Kipakoltunk, aludtam. Felkeltem, ettem, aludtam. Majd megint. Három napig szó szerint -na jó, 1-2 mini sétát leszámítva- semmi mást nem csináltam, mint főként aludtam. A
szállás gyönyörű volt. Azóta már eladták...
És a "járványhelyzet" miatti
dühömben már a szememet kisírtam.
A "járványhelyzethez" kapcsolódó dühömet
pedig felváltotta sok-sok felismerés. Egyszerűen zseniális ez az egész terv, minden egyes részlete aprólékosan kidolgozva, évtizedekkel ezelőtt tökéletesen előkészítve. Röviden összefoglalva: végünk van...
Augusztus végén P. megint lejött pár napra nyaralni. Továbbra is minden héten jártam anyuékhoz. Kertje nincs az idén,
ültettem néhány chili palántát a virágok közé.
Szeptember 2-án
kezdődött a gyerekeknek az iskola. Fél éve "járványhelyzet", sok tíz éve egyre mélyebbre süllyedő okt at ás. (Már semmi "kompromittálót" nem merek leírni, a "Nagy testvér" mindent lát...) Kaptam ajándékot is: darázscsípést...
Szeptember végén balatoni
kiruccanás. Már totál máshogy, mint ezelőtt bármikor.
A személyzet szigorúan maszkban, az ételeket úgy kellett kérni, az italt viszont magunk készíthettük (csak egy apró ellentmondás a "járványhelyzetben", hiszen a sok ember ugyanazt a gombot nyomogatta a kávégépen és az italautomatán, és a poharak/bögrék között is lehetett válogatni, maszk csak a személyzetnek, a vendégnek nem...). A személyzet minden étkező után rohant asztalt fertőtleníteni...
És már napi szinten fájt a hasam. Egyre nehezebben ment a mozgás is, de azért próbálkoztam.
Anyu 9-én kezdte meg a negyed éves kontroll-sorozatát. 10-én volt a születésnapja, kétszeresen is
ünnepeltünk. Hiszen az első eredmény negatív.
Később
kiderült: minden kontrollvizsgálat eredménye negatív. :)
Nagyon sokat dolgozom. És ez -egy-két kósza kivételtől eltekintve- rajtam kívül senkit nem érdekel. Így tudatosan
visszaveszek a munkatempóból, így magamból is.
A hónap legvégén pár nap
Őrség.
Megkaptuk utasításban, hogy a "járványhelyzet" miatt maradjunk otthon. Hát nem. Nagyon nagy valószínűséggel ez volt az utolsó "nyaralás", az utolsó Őrség, az utolsó "szabadság". Ekkorra már -kevés kivételtől eltekintve- mindenhol kötelező volt a maszkviselés, sajnos itt, Őriszentpéteren is komolyan vették, így nem jártam boltba. Az éttermek ekkor még nyitva voltak.
M. korábban jött egy nappal, segített a főzésben.
Novemberben sokat foglalkoztam a "járványhelyzettel". Aki rákérdezett, azt próbáltam észérvekkel
felébreszteni. Mindhiába. Rá kellett jönnöm: nem gyújthatok fényt ott, ahol szeretik a
sötétséget...
Nem hiszem el... A
suliban is napi szintű újabb utasítások, telefonnal kell órára járni, percenként olvasni az emaileket, megy a reggeli lázmérés, külsős programon a maszk... A kezdeti, tavaszi dühöm lecsendesül és átvált
félelembe. A környezetemben élőket pedig egyre jobban megismerem. Sokszor
ijesztő. Olyan jövőt látok, amit senkinek nem kívánok. Sötét, aljas, embertelen jövőt. (Jó lenne, ha eljönne John Wick...) Szerintem nincs időnk. Szerintem ez a jelenlegi látszat-szabadság a látszat-jogainkkal idén tart még...
Én pedig életem eddigi legszörnyűbb
görcsét produkáltam...
A hónap végén pedig bekövetkezett az, ami előre látható volt. Egy b.zi
tesztelés miatt megfenyegettek. Nálam ez volt az a pont, ami igazolja a feltételezése(i)met a "világjárvánnyal" kapcsolatban. És hogy a maszk, a teszt, a kijárási korlátozás csak az egésznek az eleje. Ahogy a
megjegyzésben írtam: nem fogjuk ennyivel megúszni. (Ha neked, kedves Olvasó, más a véleményed, tiszteletben tartom. Kérlek, Te is tartsd tiszteletben az enyémet.) Ezért is jeleztem időben a családnak, hogy találkozzunk. Karácsony környékén. Mert ebben a formában soha többé nem lesz rá lehetőségünk. És ezért döntöttem el, hogy habár nem jellemző rám az ünnepek dekorációs élvezete, idén lesz
adventi koszorúm, idén lesz élő, illatos, pirossal díszített
karácsonyfám.
A "hasfájásom"
decemberben is megmaradt. Utolsó esélyként elmentem egy
megbeszélésre. A jelenlegi eü-helyzetben (meg a tapasztalataim alapján amúgy is) semmi esélyem orvosi segítségre. Egy labor és egy nőgyógyászati vizsgálat fér bele a büdzsébe (a kaján roppant ügyesen tudok spórolni), aztán pont. Szerencsére nem minden nap
10/9.5-ös a fájdalom. Bár nem ritka...
December 18-án, a téli szünet előtti utolsó tanítási napon is iszonyúan görcsöltem. Kis ajándékkal készültem a gyerekeknek...
... és kiszanáltam a tanáriban a cuccaimat.
És lázasan folyt az
egyeztetés a családi találkozóról. (Sokan a környezetemben ellenezték, mert hogy megmondták, hogy az idén "kiskarácsony" van, nem szabad érintkezni, nem szabad összegyűlni, még 8-an se, felelőtlen vagyok, veszélyeztetem a beteg anyukámat és az idős nagymamámat...) Mert nincs már idő(nk)...
És
26-án végre találkoztunk.
Sajnos M. nem tudott jönni, mandulagyulladása volt. De az ajándékai idén is betaláltak a gyerekeknél. ;)
Szívből remélem (az eszem sajnos mást mond...), hogy találkozhatunk még hasonlóan.
Habár tavasztól egész évben nem volt egyszerű menet, 2020. 12. 29-én a 2020 km teljesítve. :)
Az év legvége még egy "jó kis"
földrengést tartogatott.
...
"Nagyon nehéz év volt. Tudom. Vigasztaljon mindenkit a tudat, hogy nem lesz könnyebb a következő sem. Úgy egészében nehéz évek jönnek, így hát a legfontosabb kompetencia, amit használnunk kell, az az alkalmazkodás képessége. Kitartani, alkalmazkodni. Nagy segítség a túléléshez, ha valaki örömre hangolt, de legalábbis képes minden mocsárból kibányászni magának a szalmaszálat, hogy aztán belekapaszkodjon, és úgy evickéljen a partra. Mert mikor a túlélésért küzdünk, akkor minden örömre (szalmaszálra, segítségre, szeretetre) szükségünk van." (
forrás)
A szívem könnyebb évet remél, az eszem viszont határozottan óva int mindenféle hiú reménytől. Szerintem scifibe illően durva évünk lesz. És szívből azt kívánom mindenkinek az új évre, hogy ne legyen igazam.
Köszönöm, hogy idén is itt voltatok, olvastatok, írtatok, kérdeztetek, válaszoltatok, tanácsot adtatok.
