Műtét előtt: szervezés

A műtét előtt szervezések:

- a professzor kimondta: műteni kell (aug. 23.)

- annak eldöntése részemről, hogy TB alapon (akár 1.5-2 év várakozással), egy idegen, nem specialista orvos műtsön, "ingyen", vagy a saját orvosom, aki endometriózis specialista, magán úton (viszonylag gyorsan), kemény pénzért

- ajánlatkérés a magánklinikától (aug. 24.)

- az ajánlat megérkezik (aug. 25.): időpont 2 hónapon belül, kölcsönkérhető (és nehezen, lassan, de visszafizethető) összeg

- döntés (aug. 25.): Da Vinci Magánklinika.

A műtét időpontja: október 15.

- munkáltató értesítése

- helyettes keresése

- az őszi szüneti szabadság átütemezése

- háziorvos asszisztensével értekezés: mehetek a műtét előtti 3. naptól táppénzre

- műtét előtti 7. napon helyettessel megbeszélés, 4. napon jön velem órákat nézni

Az időponttal egyszerre megkaptam a műtét előtti előkészületek listáját is.

- A műtétet megelőző héten könnyű diéta. Semmi puffasztó, semmi teljes kiőrlésű, semmi gyümölcs, semmi zöldség, semmi mag (...). 5. napja megy a diéta, hát nem mondanám egyszerűnek. És a 3 liter bubomentes víz sem csúszik le minden nap... A műtétet megelőző napon már csak leves levét ihatom, aznap éjféltől se ételt, se italt nem vehetek magamhoz.

- Megkaptam az elvégzendő vizsgálatok listáját is: labor, EKG, PCR teszt. A labor nem lesz TB-s, mivel október 28-ra tudtak volna időpontot adni a mohácsi kórházban, az meg ugye már a műtét után van... A teszt eleve pénzes, az EKG viszont TB alapon megy.

        - PCR tesztre időpontfoglalás.

        - EKG megszervezése.

        - Laborba időpont foglalás.

- A műtét előtt 4 napig fokozatos hashajtás is kell, ezt is leírták, mikor, mennyi, mivel. (Ezt is nekem kellett beszereznem.)

- A műtét hetén (azaz ezen a héten) hív majd Kinga (a klinika kapcsolattartója), hogy pontosan melyik nap (valószínű pénteken) és hánykor kell megjelennem a kórházban.

Ez volt a dolog hivatalos része. A többit nekem kellett kiderítenem, a család, néhány endo csoportos tag pedig sokat segített. Abban, hogy mit kell vinni a kórházba, mire számíthatok a műtét előtt, utána, mire készüljek itthon és mivel (sebkötözés, haskötő, sebkezelő krém, meddig lesz szükségem éjjel-nappal felügyeletre...).

Kölcsönkértem a műtét árát.

Elkészítettem a kórházi csomagomat: bő hálóing, papucs, víz+szívószál, törlőkendő, bő ruha hazautazáshoz, némi ropogtatnivaló, betétek, fájdalomcsillapító a hazaútra, a műtét díja, leletek.

Előkészítettem a hazaérkezés utáni cuccokat: haskötő, bő hálóing, nagypárnák pluszban (mert nem biztos, hogy tudok majd vízszintben feküdni), sebtapaszok, sebkezelő gél, fájdalomcsillapító, lázmérő.

Megvannak a cuccosok a rám vigyázóknak. Mivel gyakorlatilag nálam fognak lakni, ágynemű, kávé, a kért ásványvíz, kenyér, vaj, joghurt, tej, néhány alapvető alapanyag főzéshez, némi nasi. A bolt szerencsére közel van, még az is odatalál, aki nem ismerős errefelé.

Megvan a rám vigyázók beosztása október végéig. Persze ez függ attól, mennyire gyorsan megy a felépülés. Én rajta leszek, de türelmesnek kell majd lennem és megadnom a testemnek (a lélek még majd pluszban lesz) az elegendő, kellő időt a gyógyulásra.

Ausztria 14/15., azaz a hazautazás reggele

Nem kozmetikázom: nekem ez a legszebb nap két hét után/óta.

Fent voltam hajnali 3-kor: mehetek haza! 😊

Felkeltem fél 6-kor: anyám, tényleg ma megyek haza! 😊😀

Hihetetlen, mennyi mindent kell itt az utazás reggelén gyorsan, "titokban" elintézni. Lopva, csendben, lábujjhegyen, óvatosan, amíg A. alszik. Nem tud a váltásról. A saját érdekében. Mert hogy néz már az ki, hogy én csomagolok, pakolok, hazautazom, ő meg nem mehet haza...

Ágyneműhúzás a kolleganőmnek, mosást kivinni, haj, "smink". Tusolás. A maradék cuccok csomagba. A csomagok kicsempészése a kapuhoz. A lehető leginkább nem feltűnő zugba, ha A. felébred és kijön, ne az legyen az első kérdése, hogy "Hova mész? Te mehetsz haza?!?!". Konyhapénz összesítés, öltözés, gyors bolt, hogy legyen V-éknak mára friss pékáru, ne bolttal kelljen kezdenie. (Tegnap főztem mára is.) És minden lépésnél figyelni, A. ébred-e már. Ha felkel, változik a program, akkor még ügyesebbnek kell lenni és közben ellátni a nénit.

Két-három óra még és jön a (meg)váltás. 😊

Itthon, 1. nap

Hajnali négykor ébredtem. Nagy boldogságban: megyek haza! Hoppá, még korán van... Visszaaltattam magam, majd hatkor ugyanolyan boldogsággal, mint két órával korábban, kipattantam az ágyból. Készre csomagolás, A. ellátása a váltásig, egész gyorsan telt az idő. A. hozta a formáját, de nem vettem komolyan. Huszadszorra pakoltatta át velem a tegnap, a születésnapjára kapott virágokat, és egyszer csak megjelent, kezében az egyik csokorral.

- Ezt neked adom. 

Annyira meglepődtem ezen a -normális- emberi gesztuson, hogy átöleltem és adtam neki egy nagy puszit. Na, ezen meg ő lepődött meg, úgyhogy kvittek voltunk. :)

Viszonylag gyors volt a hazaút. Sikerült egész sokat bóbiskolnom és szó szerint átaludtam Ausztriából Magyarországba.

Már egy ideje gy csinálom: nincs evés a hazautazós napon. Reggel rengeteg vizet öntöttem magamba, amíg volt hol üríteni, de aztán az úton nagyon keveset ittam. Eddig totál problémamentesen ment a nem-evés, ma nem. Éhes voltam. Nagyon. A mekinél, ahol megálltunk Bábolnán, szívesen ettem volna egy kis krumplit, aztán lemondtam róla: nem laknék jól vele, sőt még éhesebb lennék. Itthon ettem két adag mangalica sült szalonnát (a képen ez 1 adag) és 1 szelet kenyérkémmel kitunkoltam a zsírját a serpenyőből. Nem voltam utána éhes és -nekem- ez értelmesebb étel a sült krumplinál (sőt szerintem finomabb is, de hát ez ízlés dolga).

Itt is köszönöm M-nak a sok segítséget és V-nak előre a holnapi talit. :)

Szerda, csütörtök, az élet nélkülem, Mo. 13-14.

Tegnap néztem. Érdekes. Duplán. Hiszen a főszereplő a régi kedvencem, a Váratlan utazás Sarah-ja.

Igyekszem intenzíven megélni az itthoni két hete(i)met. Most az első héten sikerült ITThon lennem, sőt a második hét hétfőjéig. Akkor már kezdtem gondolni a következő két, ausztriai hétre. Kedden elvesztettem az időérzékemet és elkezdtem csomagolni. És innen felgyorsult az idő. Még mindent elintézni, még mindent, ami kell, beszerezni, ide menni, oda elfutni. És ahogy gyorsulni éreztem az időt, úgy nőtt a gyomromban az a bizonyos szorítás. Hogy menni kell. Annyira nem kívánom ezt az etapot a hátam közepére sem, hogy ma megpróbáltam felidézni A. arcát és csak este sikerült.

Lassan este fél tíz. Ha értelmesen gondolkodom, akkor jó lenne már ágyban lenni, hiszen hajnali 3.35-re itt van értem a busz, ha most aludnék és a buszon nem tudnék, akkor jobban bírnám a megérkezés pillanatától kezdődő első munkanapot minimum este tízig szünet nélkül. De még nézelődök az ablakon, a szitáló ködbe burkolózott teraszon. Még örülök kicsit a csendnek, a nyugalomnak. A saját időmnek. Az esté(m)nek, amikor még nem duruzsol a fülembe bébifon. Amikor még tudom, hogy hajnali 3-ig biztosan alhatok.

Megfogadtam magamnak, hogy nem lesz hiszti. Hogy nem hagyom, hogy eluralkodjon rajtam a szokásos rossz , szívfacsaró itthonakarokmaradni, nemakarokAhozmenni érzés. Mert semmi értelme. Hiszen maradhatnék itthon, várhatnék itt(hon), amíg jön egy új munkalehetőség. Én döntöttem úgy, hogy megyek. Mert így tudok egyelőre anyagi (lét)biztonságot teremteni magamnak, ami egyáltalán nem utolsó szempont.

Szóval kész vagyok. Készen állok az útra, készen állok a következő két hétre.

Megtalálsz a Facebookon is: Boszorkánykonyha

Csütörtök, Mo. 14., útra készen

A fogamban nincsenek idegek, kapott egy ideiglenes, gyógyszeres tömést. Amint hazaértem, jelenésem van a dokinál.

(Tegnap akadt egy kis gond a külföldi biztosításommal a röntgenen. Ugyanis ki kellett fizetnem a felvételt. Négy éve vagyok kint biztosított, soha semmiért nem kellett fizetnem, pedig az asztmám miatt fél évente-évente járok kontrollra, minden évben van kötelező tüdő röntgen is, decemberben voltam, ott sem kellett fizetnem...)

Az ebédem egy mennyei sonkás rántotta volt.

Két hetente búcsúzom. Mert elmegyek két hétre. "Csak" két hét, 14 nap, fél hónap, mégis itthon kell hagynom a szívem, a megszokott dolgokat, a szabad mozgást, az önálló időbeosztást. Itthon maradnak társak, család, rokonok, barátok, ismerősök. Itt maradnak a beszélgetések, a séták, az itthon illata, az alvás... Negyedik éve csinálom már, nem újdonság, mégis minden egyes kiutazás előtt ugyanolyan nehéz. Még itthon vagyok (pár órát), de a gondolataim már odakint járnak. És amint kiérek, a gondolataim már csakis az itthon körül fognak forogni. Nehéz hely, ahol vagyok kint, de minden változik, mindig van magunknak is lehetőségünk a változtatásra. Ha megint olyan nehéz két hét lesz, mint a múltkori, akkor elbúcsúzom A-tól.

2.50-kor lesz indulás. És bárhogy is érzem magam most, bármilyen nehéz is lesz felkelni és lecuccolni a buszhoz, legyen bármilyen is az út, történjen kint bármi is, az idő telni fog, elmúlik az a 14 nap. És közben megint gyakorlom majd a jelen-levést és igyekszem megtalálni minden napban a szépet, a jót, az értelmet. Óra indul...

Csütörtök, csomagolás, 2016 utolsó napja Magyarországon

Amíg sokan várják a karácsonyt, visszaszámolnak 2016 utolsó napjáig, én mindezt már "elintéztem". Megvolt a karácsony a családdal, és a mai az utolsó napom idén Magyarországon, amolyan szilveszter szerűség ez, csak csendben. És most jön egy jisoráz, azaz újra minden, csak Ausztriában.

Kettős érzés ez az egész bennem. Egyrészt persze, hogy szomorú vagyok, amiért nem a napján karácsonyoztam a családdal, hiszen nem volt csinos öltözék, nem láttam senki karácsonyfáját, nekem sem volt. Hiányzik a fenyő illata, a piros-fehér fények hangulata, a fahéj illat, a közös evészet, beszélgetés, nevetés... Idén az első két gyertyát is a munkában gyújtottam meg az ottani adventi koszorún, ráadásul nem is éghetett egy percig sem, a néni mániája, hogy leég a ház, ha hagyom a gyertyát... Kettős az érzés, mert emlékszem a tavalyi decemberemre. Itthon voltam. Munka nélkül, egy fillér nélkül, tele adóssággal, most pedig mehetek dolgozni, ráadásul tudom, hova megyek (hajjaj!), tudom, mi vár rám, de azt is tudom, hogy január 6-án már itthon leszek. És ez a két hét is része a 2017-es tervemnek, aminek viszont majd mindenki örülhet.

*** Nézz utána, hogy minden napból, a legközönségesebb, sivár hétköznapból is ünnepet csinálj, ha pillanatokra is! Egy jóindulatú szóval. Méltányos cselekedettel. Udvarias mozdulattal. Nem kell sok az emberi ünnephez. Minden napba belecsempészhetsz valamilyen varázsos elemet, megajándékozhatod magad egy könyv igazságának negyedórás élményével, valamilyen homályos fogalom megismerésének kielégülésével, környezeted vigasztalásával vagy felderítésével. Az élet gazdagabb lesz, ünnepibb és emberibb, ha megtöltöd a hétköznapok néhány percét a rendkívülivel, az emberivel, a jóindulatúval és az udvariassal; tehát az ünneppel. ***

Márai Sándor: Füveskönyv

Viszek ki sorsjegyet és vettem lottót is. És viszem a legújabb könyvemet, amit M-tól kaptam karácsonyra (itt is köszönöm!), már nagyon várom, hogy elkezdhessem és végig izgulhassam.

Holnap 03.35-re jön értem a busz. Remélem, megint M-val és jó csapattal utazom, azt pedig még jobban várom, hogy beválthassam a M-val megbeszélteket és újra szelfizzünk-bolondozzunk Bábolnán, Pakson, útban hazafelé, már az új évben.

       

Addig is nagy ölelés Mindenkinek! Kintről jelentkezem.

Magyarország 1., reggel, még Ausztriában

(Érdekes ez: az első szabadnapot az ember Ausztriában, munkával kezdi, ami ugyanúgy megy, mint minden itteni munkanapon, egészen addig, amíg meg nem érkezik a váltás. És az első szabadnap gyakorlatilag eltelik az utazással.)

Nyolcadika van, este fél 11. Most tettem le A-t aludni. Bezártam az ajtót, a kulcsot zsebre tettem biztonsági okokból. Megvárom, amíg A. elalszik: egész gyorsan megy, az esti gyógyszeradag "kiüti" annyira, hogy hamar álomba merüljön. 

Ülök a szobámban, a csomagomat nézem. Holnap reggel kivihetem végre a kapuhoz. Örülök, hogy mehetek haza, még akkor is, ha fáradt vagyok és igazán nem sikerül teljes szívvel örülnöm emiatt. Azért a nap folyamán párszor elkurjongattam a "yesss"-t és hogy "megcsináltad", meg hogy "holnap hazamegyek". 

A. lánya este elhozta a fizetésemet és elmondta, hogy mindegy, mit és hogyan főzök, mert az anyukája dicséri a főztömet, így aztán ő sem kritizálja. Én itt tanultam meg igazán, hogy nem kell betojni mások rossz véleménye miatt. Tudom, hogy tudok főzni, otthon is ízlik mindenkinek, eddig minden munkahelyemen elégedettek voltak vele(m), A. főleg a leveseimet imádja, tehát nem vettem magamra a lánya kritikáit. Fölösleges.

Sok mindenen jár a -lestrapált- agyam, de hallom a bébifonon, hogy A. elaludt. Letusolok hát, aztán elteszem magam az utolsó, remélem, nyugodt éjszakára.

Reggel vár még rám egy mosás, öltöztetés, takarítás, reggeliztetés, gyógyszerezés. Persze csak a reggeli korty kávé után.

Kiviszem a szemetet, áthúzom a váltómnak az ágyneműt, aztán várok a buszra. Beszállok, és reményeim szerint alszom hazáig.

Kedd

*** Jobb, ha az ember a dolgok elébe megy. Mert azok aztán nem mindig jönnek helybe.***

Agatha Christie

Lásd munka: ha a hegy nem megy Mohamedhez, Mohamed megy a hegyhez alapon nem vártam meg, hogy a főnökség "ígéretéhez híven" jelentkezzen (mer' az má' elmúlt), hanem megkérdeztem, kezdek-e dolgozni 25-én. Igen. Pipa.

Lásd vásárlás, főzés: nem jött fel hozzám a teli bevásárlókosár, így lementem a boltba. És sajnos nincs szakácsom, aki főzne rám, se olyan olcsó étterem, ahol finoman-ketósan főznek, így a két hátralévő szabadnapomra ma este ukk-mukk-fukk összedobtam a kaját, mindent elmosogattam, kitakarítottam a konyhát, oszt vállon veregettem magam.

A csomagolás is majdnem kész.

R: 2 vajas-paprikás kenyér, keto kávé

E: bogyós gyümölcsből leves, palacsinta (tésztája)

V: sült bacon

Mozgás: 7 km

Film: Tükröm, tükröm (Streisand)

Megtalálsz a Facebookon is: Boszorkánykonyha

Csütörtök, Mo./6., nyugtalanul, útra készen...

Reggel lett megint. Jól aludtam, órára keltem, mert ma mindennel el kellett készülnöm, hiszen holnap hajnalban utazom Ausztriába dolgozni. Amint ez eszembe jutott, jött a nyugtalanság. Hiszen most nemcsak hogy új helyre megyek, amiről eleget tudok ahhoz, hogy ne legyek teljesen nyugodt, hanem még lesz a tárgyalás is 8-án, ez meg aztán még újdonságosabb. Koncentráltam az arborétumomra, a napfénytől aranyosan izzó, hulló-pörgő levelekre, a madárcsicsergésre, de nem tudtam kikapcsolni.

Nyugtattam magam azzal, hogy majd ez is elmúlik. Hogy ennek valami miatt most így kell történnie. Hogy biztosan oka van. Bementem a konyhába, néztem-szagoltam a csodás virágot, amit még M-tól kaptam. Aztán eszembe jutott: ma ezt is ki kell dobni...

Este van már. A csomag kész. Már csak azt kell eldöntenem, melyik cipőt húzzam. Hiszen hideg van már...

Este van és nem lettem nyugodtabb. A szívem talán azért nem ver már olyan hevesen, mert egész nap tettem-vettem, jöttem-mentem és fáradt vagyok.

Még reggel betettem a csomagba az idézést, és elolvastam újra. Megakadt a szemem az elején: hozzon magával "Lichtbildausweis"-ot. És ez nem a személyi igazolvány. Utánanéztem a neten: ezt nem tudom elintézni. Maximum majd kint, de ápolás közben nem tudom, hogy jutok be Hollabrunn-ba egy nemtudomholintézik hivatalba... És milyen lesz már kiérni az új helyre és rögtön azzal kezdeni a családnak, hogy sorry, 8-án nem érek rá ápolni, mert tárgyalásom van, önöknek pedig biztosítaniuk kell a részvételemet... És fogalmam nincs, egyáltalán hogy jutok majd el Korneuburgba, a bíróságra... Tudom: egészséges vagyok, semmi bajom, nincs okom panaszra. Az is tény, hogy erős vagyok, sok mindent elbírok, de a stressz mennyisége kezdi elérni a plafont. Mert ez az állandó csomagolás is nyűg, a hajnalban kibuszozások, a fogalmamsincsmivárrám helyzetek, a leszekaja, leszenet, leszefűtés, normálisleszeacsalád, leszlehetőségeméjjelaludni kérdések a fejemben folyamatosan. Csomagolás, takarítás, ügyintézés, kaja az útra, hivatalos iratok, kenyérsütés, pénzt tenni, melyik cipőt vigyem, innivaló az útra, laptop, telefon, töltők meglegyenek, ablakok csukva, víz főcsapokat elzárni, mindent kihúzni, szemetet levinni, ajtót bezárni, 3.30: indulás...

Ez most már jó ideje az utazás a nyúl üregében. Úgy érzem, egyre gyorsabb az iram, már sokszor szédülök, nem tudom, hol vagyok, felfelé vagy lefelé zuhanok-e. Nem kimondottan rosszul érzem magam, hanem inkább bizonytalan vagyok és néha félek. Miközben tudom, hogy minden vihar véget ér egyszer és aztán kisüt a nap. Tudom, hogy a szél nem fúj örökké. És azt is tudom, hogy a megoldás, az erő itt van bennem, csak bíznom kell magamban, bátornak lennem és megtennem a lépéseket. Először az elsőt. Aztán egy újabbat. És így tovább.

Megtalálsz a Facebookon is: Boszorkánykonyha

Kedd, indulásra készen

Idén csomagoltam

- német munkába

- onnan haza

- Velencébe

- újra a német munkába

- onnan haza

- osztrák munkába

- onnan haza

- osztrák temetésre

- onnan haza

- másnap Lillafüredre

- majd onnan haza

- rá két napra...

... még nem sikerült mindenkinek odaadni a kis 'szuvenyírt', máris csomagolok az újabb osztrák munkára...

Megint csak annyit tudok, hogy nő beteg és hogy holnap hajnali 3.15-re kell lemennem a buszhoz, ami kivisz...

Nem egyszerű úgy csomagolni, hogy az ember nem tudja, hova kerül, lesz-e kaja, lesz-e fűtés, ki lehet-e menni, lehet-e mosni, és két hét alatt az időjárás is változhat. De nem csináltam belőle nagy faxnit. Egy adag kenyeret sütöttem, azt viszem, aztán majd ott minden kiderül. Az útra készült a két szokásos szendvics és kávé, víz. 

Rengeteg volt a dolog, az intézni való ma, így csupa gyorsat ettem.

R: 2 vajas-paprikás kenyér, keto kávé

E: sült darált hús, brokkoli

V: sült darált hús, zöldbab

Mozgás: 3.8 km

Holnap már telik majd az első nap a tizennégyből Ausztriában. Remélem, működni fog itt a netem. Amint tudok, írok.

Megtalálsz a Facebookon is: Boszorkánykonyha

Csütörtök, utazás előtt

Már tavaly szent elhatározásom volt, hogy megpróbálok itthon boldogulni. Nem jött össze. Egyáltalán. Katasztrofális anyagi helyzet, kölcsönökből "éltem", bizonytalan volt minden nap. Decemberben szereztem magamnak egy állást Németországban. Nagyon jól fizetett, így megnyugtató volt a tudat, hogy februárban minden tartozásomat rendezhetem.

Idén is maradt a cél: itthon munkát találni és maradni, de januártól márciusig megcsináltam Hartheimban két, három hetes etapot. Anyagilag sikerült helyrehoznom a dolgokat, de amúgy teljesen kikészültem (nem-alvás a munka alatt).

Munkakeresés.

Éhség.

Nehéz volt nagyon.

Madison.

Felszolgálás.

Éhség.

Elkezdtem így egy új szakmát tanulni élesben. Nagyon hálás vagyok a tulajoknak, a munkatársaknak mindazért, amit tettek értem.

Aztán a magasabb(nak ígért) fizetés miatt munkahelyváltás.

Felszolgálás.

Éhség.

Itt két hónap.

Mesésen szép hely volt.

Majd elköszöntem.

Nem fogok panaszkodni az anyagiak miatt, mert nem ez a legfontosabb dolog az életben, viszont annyit elmondok, hogy nem egészséges ez a fajta (lét)bizonytalanság. És nem kellemes állandóan éhesnek lenni és ha meghívnak, úgy enni (M. szavaival élve), mint az etiópok.

Sokat kínlódtam. Szinte egy éve folyamatosan állást keresek itthon, vagy sikerül iszonyatosan kevés fizetésért, vagy vissza se jeleznek. Nagyon nem akartam megszakítani az itthon maradás iránti "akarást" és próbálkozást, de kénytelen vagyok: ősztől jön a fűtésszezon, minimálbér alatti fizuból pedig fizikai képtelenség még azt is kifizetni. Így amikor eljöttem az utolsó munkahelyről, riasztottam K-t, a volt kinti kolleganőmet, hogy ha tud valami beugrós melót, szóljon.

Egy hét sem telt el: most hétfőn kaptam egy munkát, Münchenben. Minden lezsírozva, megjött az utaztató cégtől is az sms: a buszra 20.35-re kell lemennem a ház elé. Aztán az indulás előtt pár órával a munkát visszamondták. De még aznap kaptam egy új ajánlatot: péntek (holnap), Ausztria. Ma megjött az utazási sms is: holnap hajnali 3.35 az indulás. Eddig még nem mondták vissza a melót. ;)

Ez a csomag még Münchenre készült hétfőn. Benne a futószerkómmal, mert ott lett volna rá idő.

Az osztrák helyről, ahova elvileg hajnalban indulok, szinte semmit nem tudok. Csak annyit, hogy 47-es születésű nőbeteg. Persze, hogy izgulok, de bízom is abban, hogy minden rendben lesz a három hét alatt. 

Eddigi tapasztalatimra alapozva viszek magammal egy pár napig elég elemózsia csomagocskát. Hogy ott milyen étkezési lehetőség lesz, nem tudom, de az eheti egy vajas-paprikás zsömi kávéval reggelire, majd ugyanez ebédre, aztán ugyanez vacsorára után nincsenek nagy igényeim. (A képen a mai reggeli, ez dőzsölős, az úti szenyóba vettem -akciós- szalámit, abból ettem ma mindhárom zsömimhez.) (Abba most nem mennék bele, mennyire tiltakozik a táplálkozásom ellen a szervezetem, az emésztőrendszerem, minden sejtem.)

Néztem ma egy filmet. Az eredeti címe Jenifer. Ott tanácsolja egy nővér a beteg főszereplőnek, hogy tegyen egy befőttes gumit a csuklójára, és valahányszor negatív gondolat közeledne, feszítse meg, engedje el, így csípje meg magát, akkor egyből elfelejti a sötét gondolatot. Én már feltettem. Remélem, nem kell sokszor használnom.

Letelt a szabadság, becsomagoltam...

... holnap utazom vissza dolgozni.

Iszonyatosan gyorsan elrepült ez a három hét itthon. Az ezt megelőző három heti munkahelyes nem alvást nem tudtam kipihenni, képtelenség még három hét alatt is behozni azt, amit akkor - a munkából kifolyólag - elmulasztottam. Nagyon megviselt. Az első itthoni héten teljesen használhatatlan voltam. Képtelen voltam autót vezetni, figyelni, koncentrálni. A második héten valamivel jobb volt, de még nem voltam önmagam. Az utolsó hét már elment, de a saját alvási ritmusom csak ekkorra állt vissza.

Közben voltam a húgommal  a velencei karneválon, itthon a Busójáráson vendégekkel, anyuéknál, húgoméknál...

Ettem is, de most nem készült minden hétről összefoglaló.

És rengeteget kreatívkodtam a konyhában, főleg az utóbbi pár napban.

A csomagba most nassnak mogyoró került, kakaós piskóta és kenyér. És viszek házi sonkát, kolbászt, szalonnát, cocomas-t. Mást nem.

Nagyon jó fizetést hoztam haza a múltkor, így sikerült pontosan a nullára kifutnom. Most is ugyanilyen jó lesz a fizetés, kell is a tartalék, ugyanis nagyon-nagyon hajlok afelé, hogy ide utoljára megyek vissza. A munkát év végén kizárólag azért vállaltam el, mert a kinti család fizeti a repülőjegyet (és én előtte még sosem repültem, pedig nagy álmom volt) és mert október óta nem volt munkám, így bevételem sem, nagyon kellett a fizetés. Sok pozitívuma van ennek a munkahelynek, két hatalmas negatívuma: az egyik, hogy kegyetlenül nehéz, irtó fárasztó L-val (a betegsége miatt), a másik pedig, hogy ő szinte sosem alszik (és amióta eljöttem, sokat romlott még a helyzet), így én sem alhatok. Ez olyan mértékben kimerítő, hogy elmondani nem tudom. És szerintem kegyetlenül káros is. Volt olyan szakasza az életemnek, amikor nem tudtam aludni, nagyon nehezen (!!!) sikerült abból kilábalnom, több saját alvásterápiát is végig csináltam (és rendbe tettük Dr S-sel a lelkemet), amire elmondhattam: újra tökéletesen alszom. Nem éri meg a jó fizuért (és a repülésért sem, sőt semmi másért sem) tönkretennem magam azzal, hogy nem alszom. 22 napig... Márpedig L. mellett (és mert a lánya, a gyámja, kitalálta, hogy gyógynövényekkel fogja meggyógyítani az anyukáját, az orvos által felírt gyógyszereket elhagyva) nincs alvás... Ilyenkor szokott jönni a szöveg, hogy "De hát utána otthon 3 hétig pihenhetsz!". Szívesen elbeszélgetek erről bárkivel, aki L-nál már végigcsinált egy 3 hetes etapot. De ahhoz, hogy most utoljára menjek ide vissza, találnom kell másik munkahelyet.

Az útra most is 4 szendvicset készítettem és egy fél literes vizet viszek, ennek a reptérig szól a mandátuma. A gépre ugyanis ezt nem vihetem fel, majd a becsekkolás és mindenféle csomagvizsgálatok után veszek egy kis vizet, azt már felvihetem a fedélzetre.

Ma valahogy nyögvenyelős a pakolás. És pityergős a búcsúzkodás. És ideges vagyok a munka miatt. Igyekszem tudatosítani magamban, hogy még itthon vagyok, itthon alhatok (ALHATOK), itthon ébredek, vár rám egy szuper repülés, csak délután leszek Hartheimban. És közben írt a főnökasszonyom, hogy várnak holnap. Ha azt mondom, hogy enyhén szólva furrrrcsa a hölgy, akkor nem túloztam. Van egy "diagnózisom" róla, de nem írom le... Inkább azt írom, hogy ha hazajöttem, szeretnék megalkotni egy keto tiramisut.

Megtalálsz a Facebookon is: Boszorkánykonyha

Péntek: Mohács-Budapest-Velence

Idén úgy adódott, hogy lesz karnevál. Csak Mohács lecserélődött Velencére, a Széchenyi tér a Szent Márk térre, a gyaloglás (rengeteg) buszozásra, de meglesz a séta is. A maszkok maradtak, kicsit másképp. Kora délután indulok a Kadarka expresszel a fővárosba, éjjel a Hősök teréről indul a buszunk Olaszország felé. 

Nem bonyolítottam túl a csomagolást. Minimális szükséges dolog (zsebkendő, iratok, pénz...), négy szendvicset viszek, vagyis az alapanyagokat, este a húgoméknál öltenek majd végleges formát. És sütöttem az útra mangalica szalonnát. Van két mini csomag sós mogyoró is talonban, végszükség esetére. Vizet tettem még, azért szénsavasat, mert abból nem tudok sokat meginni egyszerre: nem wc kereséssel szeretném tölteni a szombatot. Kényelmes öltözék: bakancs, vastag zokni, stretch nadrág, laza pulóver, meleg kabát, sapka, sál. És velünk jön Kungfu, a család világutazója is.

Nagy valószínűséggel vasárnap vagy hétfőn jelentkezem legközelebb.

Megtalálsz a Facebookon is: Boszorkánykonyha

Szerda: utolsó magyar nap, pakolás, izgalom, holnap kaland, új munka...

Ezerszer hallottam már: Kérd és megadatik! Amíg nem hittem benne, nem is működött, de amióta hiszem, azóta rövid idő alatt sok nagyon szuper dolog történt velem. Ezek közül az egyik, hogy hosszú idő után találtam magamnak munkát, aminek az egyik "járuléka", hogy teljesül egy régi nagy álmom: repülővel utazom! Méghozzá holnap. Willy Fog nyolcvan nap alatt körbejárta a Földet, én kábé nyolcvan napig voltam itthon. De már egy ideje elkezdtem készülni a holnapi útra: soha nem repültem még és ez azért nem csak abból áll, hogy megvan a jegyem, aztán megyek. De megvan a jegyem, megyek. :)

Meghatározott méretű és tömegű csomagot vihetek magammal, így egyértelmű volt, hogy mindent bepakolok, amire a három hét alatt szükségem lesz, aztán a maradék helyre mehet, ami még esetleg jó lenne. 

Edzésre annyiban készülök, hogy van a bőröndben gumikötél.

Étel: készült tegnap dupla adag szezám snack.

És ma reggel sütöttem egy adag kenyeret.

Tettem még be egy pici doboz zsírt és kókuszzsírt, egy cocomast és egy kis dobozka tejszínt, pár darabka füstöltet, hogy ha pár napig nem jutok el boltba, legyen kezdőkészlet.

Mindent bepakoltam, lemértem, bőven a megengedett súlyhatár alatt vannak a pakkok.

Ahogy telik az idő, úgy nő bennem a feszültség. Biztosan mindent vihetek-e, amit bepakoltam; felér-e a transzfer időben; tegnap ónos eső esett, most is szakad, havat mondanak; megtalálok-e mindent a reptéren (becsekkolás, ilyenek); milyen lesz maga a repülés; megtalálom-e a munkaadómat Bázelban; milyen lesz az új munkahely... Reggel még csak izgultam, mostanra már ideges vagyok. Még sötétedés előtt ki kimentem kicsit a levegőre, fotózni, lélegezni, megnyugodni.

Ezt a Google küldte:

Csodaszép volt a jégbe fagyott város. Éhes egész nap nem voltam, de ettem, mert kell.

R: 3 vajas-paprikás kenyér, keto kávé

E: kolbászos rántotta, csalamádé

V: sonkás-sajtos rántotta

Tudom: nem kellene idegesnek lennem, hiszen csupa jó dolog vár rám: száguldás a reptérre a transzferrel, repülés (!!!), új munka (lefordítva fizetés), találkozhatok T-vel, akit váltani megyek és aki eddig a tüneményességével hatalmas segítség volt nekem, ráadásul három hét múlva újra repülök, akkor már jó irányban fog állni a gép orra: hazafelé. Holnap ilyenkor már jobban leszek. Holnapután pedig kezdem az első munkanapomat. Nem tudom, mikor, hogyan fogok tudni írni, de amint lesz lehetőség, élni fogok vele.

Megtalálsz a Facebookon is: Boszorkánykonyha